Vége az első felvonásnak

Sziasztok!

No nekivágok ennek is! Nem tudom, hogy lesznek-e magvas gondolatok, most úgy ültem le ide, hogy kiírom magamból a dolgokat amennyire csak tudom. Pontosan 3 hónapot töltöttem már el ezen a szigeten ez még szentimentális töltetet is ad a dolgoknak.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy helyes-e ilyet leírni épp a matching maniak közepén, de úgy döntöttem leírom. Először is ezt a blogot saját magamnak is írom, hogy a jövőben vissza tudjak tekinteni és úgy döntöttem saját blogomban lehetek picit önző. Másodszor szeretném ezen keresztül is eloszlatni azt a tévhitet, hogy az AIESEC es gyakorlat csak és kizárólag magáról a gyakorlatról szól, mert bizony találkoztam ezzel, nem is egy embertől. Harmadrészt arra is van a blogom, hogy megosszam amit tanultam, hogy mások is tanuljanak belőle.

In medias res: Kiléptem a gyakorlati helyemről és éppen munka után nézek a napos Sri Lankán. Az egész döntést vagy 1.5 hónapos érlelés, vélemény kérés előzte meg. Beszéltem én otthon sok emberrel, itt sok emberrel, kikértem a tanácsaikat. Gondolkodtam, kérdeztem, vártam. Persze, mint miden AIESECesnek nekem is az volt az első gondoltam, hogy akkor beszéljünk a főnökkel, beszéljünk a céggel. Megesett. Előrelépés nem történt.

A megannyi kisebb dolog mellett, amiket még elviseltem volna két dolog volt, ami tulajdon képen elérte, hogy nap mint nap rossz érzéssel a gyomromban ébredjek, hogy élvezzem még a tömött buszt is amíg nem érek be és hogy „átvészeljem” a nappalok és alig várjam, a nap végét. Ez valahol nem normális… Igazából a cégkultúra az, amit nem igazán tudsz felmérni 7300 km-ről. Na már most van ugye a német munkakultúra, ami meglehetősen sok struktúrát, folyamatot, rugalmatlanságot, szigort és precizitást igényel. Ez szép és jó dolog, nemhiába működik a német gazdaság, én viszont ismerve magamat német nyelvtudásom ellenére szándékosan nem akartam odamenni elsősorban a munkakultúra miatt. Ezért is irányoztam magam erre fele, mert azt gondoltam, hogy itt nem találkozok vele. Hát úgy néz ki a dolog, hogy sikerült kifognom az egyetlen céget, ami így működik itt Sri Lankán… és működik, jól. Nincs is semmi kivetnivalóm, csak egyszerűen abba a légkörbe nem vagyok való ezt éreztem minden nap minden percében. Ja igen, még annyi, hogy ez az egész meg volt spékelve az itteni kultúrára jellemző munka alkoholizmus és a CEO-tól (ügyvezető igazgató) való rettegés.

Gondolom feltűnt, hogy az elején még írtam a munkáról, aztán egyre kevesebbet, majd semmit. Ez bizonyára ugyan annak a tudat alatti dolognak köszönhető, ami miatt az ember nem egy 2 méter magas szemétkupacot vagy egy láb és kéz nélküli csövest, hanem egy templomot fotóz az utcán. Pedig mind kettő lehet érdekes… A kultúra egyébként az első nap visszaköszönt és sokkolt, amikor kezembe nyomtak egy 30 oldalas leírást, hogy hogyan kell viselkedni az irodában. Amiben még az is részletezve volt, hogy az asztal melyik negyedére helyezhetem a mobilom vagy egy pohár vizet vagy azt a 3 lap papírt, ami engedélyezett. Persze én látom az egész mögött az értelmet, meg az miértet (nem mindig), meg hogy ez hatékonysághoz kell, de ez egyszerűen nem én vagyok, nekem nem ez kell a hatékonysághoz. Nekem ez NEM kell a hatékonysághoz. Mind emellett gondoltam, hogy nem baj, alkalmazkodok sima ügy, a munkám jó lesz, érdekes lesz, simán elviselem. No, hát úgy alakult hogy a munkám nem volt jó és nem volt érdekes. Bár nem tagadom kihívó volt, de az is csak azért, mert ki kellett találnom, hogy a CEO mire gondol anélkül, hogy bármiféle visszajelzést kaptam volna tőle. Olyan, mintha Bartkóbáznál, csak nem kapnál válaszokat, ja és mindezt határidőre… izgi… Tehát nagyjából arról szólt, amit csináltam napi 10 órában sokszor, hogy az interneten kerestem, majd azok alapján kérdéseket fogalmaztam meg, majd elküldtem őket a CEOnak, majd újra, mivel azt kaptam vissza, hogy az szar. Aztán persze eljött Sri Lankára (ekkor mindenki dolgozott szombat vasárnap is mindenféle bonusz nélkül és nem ám valami program, hanem nézhetted ahogy a CEO gépel a projektoron…), amikor eljött persze megbeszéltem vele, amikor már átláttam a dolgokat, hogy ez így nem lesz jó egy éven keresztül, ezt nem fogom tudni csinálni, nekem kellenek emberek akikkel tudok dolgozni, ki kell mozduljak, interakcióra van szükségem. Erre jött a nagyon diplomatikus válasz, hogy a műtéthez is kell a sebész, akinél a szike van meg az aneszteziológus, aki elaltatja a beteget. Lehet, hogy az aneszteziológus szeretné fogni a szikét, de nélküle nem alszik a beteg, nincs műtét. Ha jól csinálom, amit csinálnom kell esetleg 6-7 hónap múlva lehet szó arról, amit szeretnék.

Ezen a ponton akkor aztán megint gondolkodtam. Azért vagyok itt hogy alkalmazkodjak mindenhez? Azért vagyok itt, hogy a tűrőképességem nőjön? Nem… azért vagyok itt, hogy tanuljak, tapasztaljak, önállósodjak. Nem azt mondom, hogy nem tanultam volna belőle, ha maradok, meg biztosan keményedtem volna, de hosszú távon csak monotonitás tűrésről szólt volna a dolog. AIESECben beszélünk a proaktivitásról, arról, hogy gondolkodj, dönts, cselekedj meg ezernyi dologról még… arra jutottam, hogy, ha ültem volna szépen a popómon akkor lehúztam volna egy évet szépen strucc módjára. Hát nem. Bevállaltam a kockázatot, az ismeretlent és léptem. Természetesen mindenkinek kommunikáltam, akit ér ez a döntés, így az AIESECesekkel is a céggel is. Azt kell mondjam, hogy miután előadtam az érveimet mindenki megértett és támogatott. Csak a CEO nem. Kaptam tőle pár levelet, amiknek köszönhetően egyértelművé vált számomra, hogy jó döntést hoztam.

Az egész folyamatból magából rengeteget tanultam. Hogyan kell felmondólevelet írni angolul, hogyan kell a megfelelő szavakat használva kommunikálni, hogyan kell a csapatvezetőddel szemben ülve ezt a szemébe mondani. Mert ő jó ember, nem a kollégákkal volt baj, ők nagyon rendes és segítőkész emberek, akiktől még tanulni is lehetne. Egyszerűen nem illettem bele ebbe a motorba, az én fogaskerekem nem illeszkedett semmihez. Ezért éreztem nap mint nap. Ez nem a cég hibája, az nagyon is jó, működik és azt gondolom, hogy a jövőben a gyakornokoknak nagyon is jó tapasztalatot fog adni, ahogyan a múltban is tette. Egyszerűen az én személyiségem nem passzolt hozzá, az ami vagyok.

Egy szó mint száz, kiléptem és úgy gondolom, hogy jól tettem. Hogyan tovább? Természetesen jelentkeztem egy másik céghez, ahol a munkám sokkal több interakcióval jár. Annak rendje és módja szerint volt jelentkezés, esettanulmány, interjú és még egy programra is elvittek próbának. Csak éppen elfelejtettek felmérni… nagyon jók és eddigi hibáimból tanulva úgy érzem, hogy ezt nagyon jól tudnám csinálni és élvezném, de most húzzák az időt, ami elbizonytalanít. Elhívtak egy másik programra, de közben hosszú hétvége és ünnepek, az idő meg telik. Elkezdtem más lehetőségek felé nézni, milyen egyéb AIESEC-es gyakorlatok vannak itt, ismerősök stb. Az is felmerült opcióként, hogy magának az AIESEC-nek fogok dolgozni, mert itt az ER-t (céges kapcsolatok) csak külföldi tudja csinálni rendesen, méghozzá abból is a fehér ember. Évek óta nem volt rendes ER itt és már most látok egy csomó dolgot, amit laikusként is azt mondom, hogy meg lehetne csinálni. Persze tisztában vagyok vele, hogy MC-ben illetve egy cégnek dolgozni teljesen más dolog. Többek közt arra fogom használni az időt a programig, hogy eldöntsem mit is akarok kezdeni még ezen a szigeten. Mert itt akarok maradni még jó pár hónapig. Valami azt súgja, hogy így tegyek. Rengeteget tanultam az elmúlt 3 hónap szinte minden percéből és minden amellett szól, hogy ez továbbra is így lesz.

Nem egyszerű, de meg fogom oldani. Segítségre és támogatásra van szükségem a barátaimtól, otthonról, mégis nekem, önállóan kell megbirkóznom a helyzettel. A kihívás megvan, a lehetőségek előttem, a döntést nekem kell meghoznom…

Tehát nagyjából ezek foglakoztattak az utóbbi időben, de persze nem lenne Sri Lanka, ha ne történnének a dolgok. Itt minden lassú, de ha valami történik az hírtelen történik. mindig készen kell legyél, hogy meg kell oldanod egy helyzetet, amire nem számítasz, mert itt mindig van új. Ilyen például, hogy beköltözött hozzánk két szingapúri lány. Méghozzá az én szobámba. A többiek azt kérték, hogy kifizetik a lakbér két harmadát, de szeretnék megtartani a szobájukat. Így az új lányokkal lakbér harmadát harmadoljuk, így nevetséges áron vagyok egész jó körülmények között. Persze ők Szingapúrban teljesen más körülményekhez és életvitelhez szoktak, sokat segítek nekik a beilleszkedéssel. Emellett elkezdtem jógázni. Kiderült, hogy az egyik AIESECes profi és szívesen ad nekem órákat. Cserébe megígértem, hogy főzök neki magyartot. Nem sokat tudok még, de azt hiszem nagyon jól ellazítja az embert és segít feldolgozni a stresszt, kondiban tartja a testet. Ráadásul a srác sokat mesél a történetéről és a tudományos hátteréről a különböző gyakorlatoknak. Jó lesz megtanulni. Csütörtökön a kínai lányt búcsúztatva elmentünk az elefánt rezervátumba, ahol sikerült végre elefántagolnom, meg fürdetnem is őket. Persze ők is fürdettek engem… hihetetlen mennyire készséges, hatalmas állatok.

Itt most megint 4 napos ünnep van. Amit hát az ember nem egy koszos, büdös nagyvárosban tölt, így úgy néz ki most először mióta itt vagyok az összes Sri Lankai gyakornok nekivág a déli partnak. Ahol ugyan a szezon már leköszönőben van, de a keleti parton, ahol viszont most köszön be választások utáni terror dúl és hát nem akarunk hírtelen pukkanni, szóval marad a jól bevált déli part.

Tehát történnek velem a dolgom. Izgalmas és kihívó a gyakorlatom és még inkább azzá teszem. Most én is kíváncsi vagyok mit fogok a következő posztba írni! :)

Nem lett olyan hosszú, mint gondoltam. Lényeg hogy tudjátok kik vagytok, legyetek önmagatok és azt ne adjátok fel soha!

üdv

Jaq