Arugam bay, a keleti part, ahol sok bőr van az emberek arcán.

folytatás

Reggel, a szállás tulaja saját kocsijával vitt minket a busz állomásra. Mint kiderült, nem megy a busz egyenesen a keleti partra, de egész közel át tudunk majd szállni. Erről az útról három dolog maradt meg bennem.

· Az út kacskaringós, a sofőr úgy megy mint az állat és az emberek nagy része kifele okádik az ablakon, de ez senkit sem zavar.

· A szerpentin, amin megyünk a hegyről le megint csak a legcsodálatosabb tájat tárták elénk, amit eddigi életünkben láttunk.

· Hideg van, reggel sietni kellett. Mindjárt bepisilek.

Már erősen sütött a nap, amikor elkezdett piszkálni az az érzés, hogy már le kellett volna szállnunk. A jegyszedőt megkérdezzük, magyaráz valamit, mondogatja a hely nevét és mutogat. Majd szól. Akkor jó. Aztán még 20 perc eltelt akkor gondoltam megkérdezem az inges csókát előttünk hátha tud angolul. Tudott… és már le kellett volna szállunk rég. Jó, akkor most mi leszállunk. Elkezdtünk visszafele sétálni a tűző napon a szép, nagy csomagokkal. Amúgy máskor szidom a közlekedést, hogy olyan tömeg van, hogy alig lehet átmenni az úton, hát itt nem, hogy tuk tuk, de semmilyen jármű nem jött. Aztán olyan 20 perc után egy kis busz elé vetettük magunkat és végül is el tudtuk magunkat vitetni ahhoz a kereszteződéshez, ahol le kellett volna szállnunk.

A kereszteződésben volt pár ház meg egy buszmegálló tele emberrel. A busz 2 óra múlva jön. Nem biztos, hogy felférünk. De jó.

Célállomásunkról azt kell tudni, hogy muszlim. A muszlimok itt „jobban kezelik a pénzt”. Úgy tekintenek itt rájuk, mint otthon páran a zsidókra. Ez esetünkben egyszerűen annyit jelent, hogy jobban le akarnak minket húzni. Ez már itt elkezdődött a kereszteződésben. Egy illető, aki magát „üzletembernek” vallotta, megbeszélte velünk, hogy ő is oda igyekszik ahova mi és hogy lealkudja nekünk a tuktukot, ha harmadoljuk az árat. Egy kis huza-vona után belementünk. Az persze csak megérkezésünk után derült ki, hogy hát ő nem úgy értette és alig tudott bele adni valamit. Apád.

Az úton volt vagy három checkpoint. Persze a fehér bőr itt is előnyösnek bizonyult, bár a katonák elég nagyot néztek, amikor a tuktukból integettünk ki, mert a turisták általában kisbuszban jönnek. Az út során még ebédet fuvaroztunk a katonáknak, utazott velünk ez kopasz egy szép nagy kalával és láttunk vad elefántokat.

A városba beérvén, nagy táblákon hirdetik, hogy milyen ügyesen húzták le a világot a Tsunami után. Nem akarok negatív lenni, de hogy annak a pénznek a nagy része nem a helyére ment az is biztos… Minden esetre építettek egy marha nagy hidat és most úgy néz ki a dolog, hogy földút, kiépített betonút, híd, földút. Emberünk még próbálkozott picit ott is, hogy ő tud egy jobb helyet, mint amit az útikönyv írt és hogy a mi szállásunk nincs is nyitva. Hát csak másik irányból kellett menni és rögtön nyitva volt. Sőt a tulaj meg is jelent 5 percen belül. El is kezdtünk alkudni, mivel off szezonban ne próbáljon már lehúzni minket szezonban is magas árakkal. Végül abban állapodtunk meg, hogy kifizetünk neki egy összeget, ha elintézi a haza utunkat Colombóba. Szájába rágtuk, hogy ez nagyon fontos, mert megy a gépünk. Végül is elintézte, mint kiderült ott is lehúzott minket vagy fejenként 300-al.

Legalább a szállás valóban szép volt. 15 méterre hullámzott a tenger, reggel a nyitott ajtón keresztül besütött a nap és az első dolog amit megláttam, miután kinyitottam a szeme, az óceán volt. Tehát itt töltöttük a karácsonyt. Elég sok kép készült. Maga a hely mesés. Szörfözés szempontjából egy nagyon híres hely, mert az egész egy szeles öböl és ezt nagyon jól ki tudják használni a szörfösök. Hát én nem tudom, hogy szezonban mekkora hullámok lehetnek, de igen nagyok voltak most is. A szállásról kaptunk egy szörfdeszkát, úgyhogy szentestén szörföztem. Legalábbis próbáltam. Picit nem karácsonyhoz illő elfoglaltság, de hát így alakult. Karácsonyra sikerül találni egy normálisabb éttermet, ahol körris rizsán kívül mást is csináltak. Sikerült fellelni a faluban található 4 másik fehér embert, akik legalább olyan őrültek, mint mi, hogy egy ilyen Isten háta mögötti helyen ünneplik a Karácsonyt.

Érdekes emberek. Az egyik egy amerikai csávó. Egy nagy krossz motoron rontott be a faluban. Napszemüveggel, hatalmas bicepszekkel, koszos katonai ruhában. Úgy nézett ki mint Swarci valami háborús filmben. Mondtam is Zsoltnak, hogy karácsonykor egyedül itt… nem lehet teljesen normális, szerintem katona. Kiderült, hogy nem jártam messze az igazságtól, hadi tudósító. A többi három különböző civil szervezeteknek dolgoznak egy a háború sújtotta városban. Beszélgettünk velük sok mindenről. Fura, az ember néha sajnálja azokat, akik ilyen harmadik világ beli országokban dolgoznak önkéntesként. Nem mondom, hogy hú de jó dolguk van, de had szögezzem le, hogy őket nem a tömegközlekedés, hanem egy baszott nagy egyesült nemzetekes légkondícionált dzsip sofőrrel hozta a faluba. Ráadásul a szervezeteik állják összes költségüket és ezen felül olyan fizetést kapnak, hogy én is szégyellem. Tehát az „önkéntes” az számomra picit fals információval bír. Azért ők szorgosan panaszkodtak sri lankáról, meg az emberekről. Nem mint, ha nem érteném meg őket, mert én is úgy gondolom, ahogy ők.

Minden esetre nagyon finomat ettünk. Utána picit balhézni kellett a pincérrel, mert ott is át akartak verni, de hát már nem lepődtünk meg semmin ezen a ponton. Ittunk, ettünk, jól éreztük magunkat karácsony este.

Másnap egy kis séta után el is indultunk vissza Colombóba. 4 re volt emgbeszélve a találkozó, addigra kész kellett legyünk. És akkor itt jött az a sorozat hullám, ami teljesen letiltotta a bizalom bimbóimat az emberek fele.

Az egészet persze az egész ide út előzte meg, de azért így az utolsó napra már eléggé ki voltunk és elegünk volt mindenkiből. Gondoltuk, hogy mielőtt hazamegyünk eszünk még egy jó kis ebédet, hisz az út bő 8 órás lesz. Mivel nagyjából az egész faluban csak rizst lehetett kapni, ahogy azt már megszoktuk bementük az egyik normálisabbnak kinéző helyre, kértünk egy étlapot és mondtuk az emberkének, hogy na akkor mennyit enged, ha itt eszünk. Hozzáteszem, hogy 350 volt egy sült rizs, ami Colombóban 180 és az drágának számít. Tehát így élből mondtuk, hogy ez nem járja, legalább 300 ra vigye le. Hát ő nem tudja mert nem ő a tulaj bla bla. Aztán elment megkérdezni, de azzal jött vissza, hogy nem tudja. Végül is bele mentünk a dologba, mert nem volt kedvünk tovább menni. Ettünk egy jót, kérjük, hogy hozza a számlát, erre kihoz valami horibilis összeget, fejenként 650 a sült rizsa. Mi a fene? Közöltük, hogy akkor most ezt mi nem fizetjük ki. Mutogatja nekünk az étlapot. Hogy az bizony annyi, mi meg mondtuk, hogy az nem annyi. Végül már rendőrt akart hívni, mi meg aki hülye haljon meg alapon mondtuk, hogy hívja a rendőrt. Aztán valami szomszédos szálloda menedzsere jött, aki értett angolul. Nekünk adott igazat. Az istenbarma összeadtam a sima sült rizs és a „sült rizs hússal” árait így jött ki neki amit ráírt a számlára. Aztán persze tetette a hülyét. Ezek után elég idegesen mentünk vissza a szállásra összepakolni. Majd ezek után a tulaj közölte, hogy majd fizessük ki a tuktukot, ami odavisz minket a buszmegállóba. Mondtam neki, hogy nem ebben állapodtunk meg, de nem volt erőm már vitatkozni vele. Minden esetre olyan szinten nem bíztunk senkiben, hogy a buszmegállóba érve nem akartunk kiszállni a tuktukból, míg meg nem láttuk a buszt ami el fog vinni minket. A sofőr persze váltig állította, hogy oda fog jönni és hogy neki munkája van a faluban és sietne. Hát hogyne, ott játszott a tulajjal már 2 órája amikor visszaértünk a szállásra. Simán a képünkbe hazudott ott is. Végül csak kiszálltunk a tuktukból és vártunk. Meg is jöttek a kisbuszok. És még mindig volt bőr a képükön, hogy kérjenek plusz pénzt a csomagjaikért. Aztán amikor megtudták, hogy mennyit fizettünk (mivel a tulaj lehúzott itt is) és elkezdtem kiabálni, hogy elegem van ebből a rohadt faluból, miközben Zsolt kőkeményen kijelentette, hogy nem fizetünk egy rupival sem többet, akkor rájöttek, hogy ez most nem fog menni. El is indultunk hazafele. Útközben persze barátkoztak, beadtam nekik, hogy Kongóból vagyunk.

Az út sem volt eseménymentes. Rengeteg barátra tettünk szert az út során és az összes megállónál. Katonáktól kezdve a helyi fiatalokon át, részeg portásokig mindenkivel találkoztunk. Sikerült átélnünk életünk egyik legvisszataszítóbb illemhelyén való könnyítést, és tudtunk nézni indiai pornófilmet egy kocsma közepén egy sri lankai suhanc mobiltelefonján.

Elég fáradtan értünk haza Colombóban, mégis mindkettőnknek nagy megkönnyebbülés volt. Valahogy úgy éreztük, hogy haza jöttünk a civilizációba, a biztonságba. Egy kiadós alvás után bevásároltunk, szétnéztünk mg picit a városban, majd az előre rendelt tuktukkal irány a reptér.

Irány Singapore!!!

Raktam ide egy napfelkeltés képet is, nehogy már szó érje a ház elejét, hogy csak naplementést pakolok mindig. :) Továbbá azt a karácsonyi üdvözlőlapot, amit haza akartunk küldeni 24.-én de nem volt internet, így ezt bebuktuk, minden esetre boldog Karácsonyt mindenkinek így utólag! És a külkert is üdvözlöm azzal a képpel! :)

A hegyvidék: Nuwera Elyia, Badulla. Lejutunk a hegyről valaha???

folytatás

Este fele érkeztünk meg Nuwera Elyia városkájába, ahol rohadt hideg van. Nem akarok hülyeséget mondani, de jóval ezer méter fölött van. Hát igen csak elszoktam a hidegtől. Jótékonyan jött az a pulcsi meg a kapucni. Miután nagy nehezen megtaláltuk a szállásunkat és összebarátkoztunk a sráccal, aki üzemeltette bevetettük magunkat a városba vacsorázni meg inni valami lélekmelegítőt. A városkában a hidegen kívül az volt még a nem minden napi, hogy senki sem akart mindent eladni nekünk. Biztos sötét volt és a sok ruha tette, nem voltunk elég fehérek. Sikerült hozzájutnunk valami nem sri lankai kajához, aminek felettébb örültünk, de amúgy nem túl sok érdekességet láttunk.

A szállásunkon még egy Koreai csóka lakott, aki mérnökként dolgozik sri lankán. Amit még tudni érdemes, hogy lankán 3 helyen van golf pálya. Colomboban, Kandyben és itt. Barátunk golfozik és ami itt speciális, az az, hogy itt egyedül van az egész pályán. Saját bevallása szerint császárként. Egy közeli nagyobb városban dolgozik, külföldiként valószínűleg elég jó pénzt keres, aztán péntek kora délután fogja a helyi nőjét idecipeli, kimegy a szállás kertjéből és ott van a golfpályán.

Amikor a saját életedet álmodod, néha érdemes szétnézni, mert találkozhatsz emberekkel, akik a saját álmukat élik.

A helyi sráccal, akié a szállás eltöltöttünk egy kellemes estét. Egy kis társalgó helyiségben próbáltunk meg befűteni, persze sikertelenül, mert az ittenieknek dunsztja sincs hogyan kell valamit úgy megépíteni, hogy az fűthető legyen. De egy sör után, már egész jól éreztük magunkat. A srác értelmes és én szeretek értelmes emberekkel beszélgetni. Járt már külföldön és vannak tervei az életben. Saját bevallása szerint nem akar nagyra törni. Fel akarja rendesen építeni ezt a kis szállást és ebből akar élni. Amit külön kiemel, az, hogy ő nem akar olyat építeni, mint a többi, valami speciálisat, különlegeset szeretne alkotni. Ez már látszik is a szálláson. Az ő két kezi munkája van benne, ez a gondolkodás és amit elért minden képen tiszteletre méltó. Harminc valahány éves, de azt gondolom van tapasztalata az életről, elég sokat láthatott és jó a hozzáállása és a gondolatai. Tőle hallottam egy hasonlatot, ami nagyon megragadt bennem. Tulajdon képen sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy mit keresek én itt, miért töltöttem el egy évet az életemből ebben az országban? Hová vezet ez? Hogyan kapcsolódik a jövőképemhez? Kérdések amiket nem nagyon tudtam megválaszolni csak egy érzés volt válaszként, hogy nem rossz az nekem, hogy itt voltam. A srác mesélte, hogy ő is dolgozott külföldön és olyan munkát végzett, amit nem végezne megint, de ő is úgy gondolja, hogy megérte.

Nem tudod igazából, hogy mi a tűz, amíg meg nem égeti a kezed és ott nem lesz egy darabig az égés nyoma.

Szeretem az ilyen egyszerű és tiszta képeket. Pont erről van szó. Nem bánom egy percét sem az itt eltöltött időmnek. nem bánom, hogy időnként megégettem a kezem vagy azt, hogy esetleg egy egész évig a tűzbe tartottam, mert most tudom mi a tűz.

Másnap reggel egy tuk tuk vitt minket a közeli vonat állomásra, mert a terv szerint vonattal folytattuk az utunkat le a hegyről. A vonaton találkoztunk pár cseh őrülttel, akik hasonló cipőben jártak mint mi és már legalább annyira koszosak voltak, mint mi. Ez valamelyest megnyugtatott. A vonatról még annyit kell tudni, hogy Colombóból indul és azt hiszem két nap alatt jut el a végállomásig, egy kisvárosba a hegyvidék keleti részén. Naponta kettő indul és mi az első osztályra szerettünk volna jegyet venni, amit úgy hívnak, hogy panoráma kocsi. Mint kiderült, összesen 25 hely van és az összes vonatra elkeltek a jegyek január végéig, valamint, ha most megyünk nem biztos hogy lesz ülőhelyünk. – Ja én kérek bocsánatot, akkor mér nem indítanak több járatot vagy csatolnak fel több kocsit, ah ekkora kereslet van a karácsonyi szezonban? Na mind1, ez Sri Lanka. Amúgy iskolai szünet van és ilyenkor fogja magát a tömeg és feljön a hegyre. Nekik ez a karácsony. Persze nem ünneplik, de ezt csinálják.

Így tehát felpréselődtünk a vonatra. Annyira nem volt szörnyű a tömeg, de persze leülni esélyünk nem volt. Aztán gyorsan rájöttünk, hogy a táj egészen fantasztikus, és azt az ajtóból lehet rendesen látni. (amit ugye nem csuknak be menet közben se) Tehát egy kis hatalmi és területi harc után sikerült kitúrnunk minden helyit a közeli ajtóból, majd felváltva élveztük a kilátást. Hát mit ne mondjak… lenyűgöző helyeken ment a vonat. Mire a végállomásra értünk számos barátot szereztünk és jó pár óra után, már jól esett leszállni a vontról.

Minek után magunkhoz vettünk egy kis táplálékot a szokásos háromszögre hajtogatott roti formájában bátran nekiindultunk a busz állomásnak annak ellenére, hogy azt hallottuk, hogy az nap már nem megy busz a keleti partra. Ez mondjuk különösebben nem rémisztett el, mert hát Ázsiában az emberek össze-vissza beszélnek, itt a fehér nem biztos, hogy nem fekete. Az állomáson aztán kiderült, hogy igaz. Ma már nem megy több, majd holnap reggel. Hát pedig mi ma már a keleti parton akartunk aludni, különben is ott még mindig hideg volt. Nem adtuk fel, elkezdtük durván alkudni a tuk tuk sofőrökkel, hogy mennyiért vinnének el minket. Mindegyik nagyra nyitotta a szemét, hogy hova akarunk menni. Ez kb olyan, mintha otthon a városi taxiban közölnéd, hogy na akkor mennyünk Bécsbe. Aztán egyszer csak összeakadtunk egy emberkével, aki nagyon segítőkésznek mutatkozott és az a speciális tulajdonsága volt, hogy beszélt angolul, így tudtunk vele kommunikálni. Először azt hittem, hogy mindjárt jön valami szokásos lehúzós szöveg, aztán amikor már legalább egy perc eltelt és még mindig nem akart semmit sem eladni és pénzt sem kért akkor elkezdtünk jobban odafigyelni. Hamar kiderült, hogy sikerült belebotlani a helyi polgármester jelöltbe. Aki hatalmas elánnal elhatározta, hogy szerez nekünk buszt. Persze nem tudott, de akkor legalább a közeli nagyobb városba menjünk el ma, majd onnan mehetünk tovább holnap reggel. Fel is szálltunk a buszra, amire nagy betűkkel ki volt írva a város neve és már majdnem örültünk, amikor a biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy akkor ez a busz megy-e abba a városba, ami rá van írva. Ja, hát oda nem, sorry.

Ekkor emberünk felajánlotta, hogy elvisz minket egy olcsó szállásra. A saját autójával vitt minket oda, útközben még azt is felajánlotta, hogy nála alhatunk. Persze nem akartuk ennyire terhelni, így is sokat segített. A szállás jó volt, tiszta volt, finom és sok volt a kaja és valóban olcsó volt. Még a wc papírt is ott hagytuk. Hiába, mindenhol vannak még önzetlen emberek.

Az este még azt azért elolvastam az útikönyvben, hogy a város, ahol ott ragadtunk az a bűnözés és a maffia meleg ágya lankán. És így utólag belegondolva, emberünk is olyan jó kis maffiózónak nézett ki.

Halleluja.

Kandy és az út - még mindig édes?

folytatás…

Colomboba vissza olyan 3.5 óra, Kandybe meg nagyjából 5-6 lehetett, mert utat építettek. Azt az utat amin mentünk, szóval ez eléggé megnehezítette az előrejutást. Nem baj, legalább a türelmetlenek leszálltak a buszról és több volt a helyünk.
Kandyben abban a hostlenben szálltunk meg, ahol már egyszer korábban is voltunk. Ismertem, olcsó, jó. Az egész ház a mienk volt, senki más nem volt. Az este picit körbejártunk a városban. Az egyik legtisztább város Sri Lankán. Na azért ne Berlint képzeljetek el, de relatíve tiszta. Egy elálló fülű ikerpár hasistól kezdve mindenféle dolgot akart nekünk eladni az úton, de nőket még ezek sem ajánlgattak. Nem mintha, éltünk volna bármi ilyen lehetőséggel, de elég begyöpösödött agyuk van ezeknek, most mégis mi kéne 2 fiatal srácnak a Kandy éjszakában??? Na mind1, majd 5 év múlva előre lépnek ők is. :)
Kialudtuk az utazás fáradalmait, majd hajnalban arra lettünk figyelmesek, hogy valaki 5x legurult a lépcsőn nagy robajjal. Mindegyikre felriattam, a harmadiknál már megkérdeztem magamat, hogy hogyan lehet valaki ilyen béna, de magyarázatot nem vártam magamtól és visszaaludtam. Aztán reggel kiderült, hogy azok a kis rohadék majmok rohangáltak a tetőn. Hát én ki akartam tekerni az összesnek a nyakát…
A háziak adtak nekünk reggelit. Mint kiderült, azzal sikerült átverniük, mert 3x kérdeztük meg, hogy 300 két embernek vagy fejenként 300 és persze csak bólogattak, hogy 300 mindkettőnknek. Erre 600 lett. Na mind1, legalább finom volt és műsort is adtak. Van egy kis tacsijuk, ami elég ritkaságszámba megy lankán. Kiengedték, a picur meg elkezdte üldözni a majmokat. Csak az volt a probléma, hogy a kutya 30 centi magas, a majmok meg olyan 2.5 méteren ültek a fákon meg a tetőn és dobáltak mindenféle ágakat. Ekkor a szövettséges erők bevetették az adu ászt. Jött a bácsi a csúzlival. Igazából nem tett bele követ, mert gondolom lehajolni már nem nagyon ment neki, de a majmoknak elég volt a látvány is. Pszichikai hadviselés… durva… Szóval a toast mellett meg volt a show is.
A dél előtt megnéztük még a Buddha fogát, amit már jó párszor láttam, de hát ez után már annyit nem fogom nézegetni szóval megnéztem még egyszer. Majd olyan dél körül visszamentünk a szállásra és megjött az autó, amivel folytattuk az utunkat. Mehettünk volna buszsal is, de az út Kandy és Nuwera Elyia között fantasztikus természeti szépségeket rejt, amit a száguldó buszból esélyünk sem lett volna megnézni. Így mindenhol meg tudtunk állni, szépen nyugodtan mentünk, tudtunk ebédelni és még egy teagyárat is meglátogattunk.
Az út valóban lenyűgöző volt. Lépten-nyomon megálltunk és csak tátottuk a szánkat, lélegzetelállító vízesések, teaültetvények, hegyek, felhők, a zöld és a kék különböző árnyalatai. Ebédre sikerült igazi sri lankai, vidéki körris rízst enni (mi mást), de ez valahogy más volt, finomabb, mint Colombóban. Az étteremben sem láttak még fehér embert, szóval itt is különleges figyelemben volt részünk és 20 perc alatt az egész falu a csodánkra járt.
Az út, amit megtettünk elég híres, így elég sok turista jár rajta. (a sok az megint relatív, egyetlen egy Belga családdal találkoztunk a teagyárban) Amit még tudni érdemes, hogy ezen a vidéken teatermesztés megy. És csak az. Az emberek a teával foglakoznak, nagyon sok a tamil, akik egész életüket itt élik, le. Nem tudnak olvasni, írni, teát termesztenek. Gyermekeik nem járnak iskolába, nem látják az oktatásban a kiugrási lehetőséget. Nagyon szegények, nagyon egyszerű emberek, akiket ráadásul kihasználnak valamilyen szinten a gazdag tea ültetvényesek. Amikor ilyen gyerekekkel találkozik az ember, akkor visszaemlékszik azokra a képekre, amiket az AIESEC es ppt ken mutatnak, meg az afrikai éhezőkre, a National Geographicon. Amikor ezek a gyerekek odalépnek hozzád:

-Sir, Bon-bon? Sir! Money?

Majdnem immunissá váltam a kéregetéssel szemben, mivel egy olyan országban éltem egy évet, ahol az egész ország kéreget a világtól és kap is, így nagyon durván megtanulták lehúzni a fehér embert. De, amikor ezek a gyerekek jöttek oda, akkor azért megmozdult bennem elég sok minden…
Ezen a helyen amúgy, az út a civilizációt jelenti. Ahogy távolodsz el tőle, úgy mész vissza a majdnem érintetlen természetbe. Nagyon sok ember az út mentén próbálkozik valami megélhetéssel. Nagyszerű példái ennek, azok a srácok akik virágot árulnak az út mentén. De nem akár hogy! Az út kacskaringósan vezet fel a hegyre. A tetőn egy turistákat szállító busz vagy autó elé uggranak és nagyban árulják a virágot. Valszeg senki sem vesz tőlük, de akkor jön a csel. A busz tovább megy, a srác meg lefut a hegyen és a következő kanyarban hatalmas vigyorral tovább árulja. Aztán a következőben is. Elég komikus lesz a végére és a legtöbb turista beadja a derekát és vesz pár szál virágot.
A teagyárban ingyen idegenvezetést kaptunk és bár munkaszüneti nap volt, a leányzó lelkiismeretes elmondott mindent és bekapcsolt mindent nekünk, hogy lássuk hogyan készül a tea. Elég sok évnyi szakértelem van az egész eljárás mögött, de nem túl bonyolult. Amit tudni érdemes, hogy az itt készült tea Colombóba megy a tea börzére, ahonnan olyan cégek vásárolnak, mint a Lipton, Earl Gray satöbbi. Tehát, a tea amit otthon iszunk könnyen lehet, hogy innen származik. Annyi a különbség, hogy mire Európába eljut hozzátesznek minden szart, hogy még kevesebb tiszta teát tudjanak eladni még több pénzért. Itt lehetőségem volt, igazi, tiszta, hamisítatlan Ceyloni teát innom és azt kell mondjam, hogy nagyon finom. Colombóban sem lehet már tiszta teát inni. Azért majd viszek haza egy keveset a biztonság kedvéért, hogy ti se maradjatok tea nélkül.

Unawatuna - Még mindig paradicsomi

Folytatás…

Elég sokat írtam arról az állapotomról, ami megelőzte az utazásunkat. Nekem valahogy nem tesz jó az egyhelyben poshadás, akkor ilyen csúnya postokat írok az emberekről. :) Meg kell azért jegyeznem, hogy a Sri lankai emberekről nem javult a képem, sőt romlott, ezt majd részletesen kifejtem amikor oda érünk, de egyenlőre annyit, hogy minél keletebbre mész az országban annál több bőr van az emberek képén hogy pofátlanul lehúzzanak minél több pénzzel.

Miután Ysolt megjött (középiskolás osztálytársam, BME AIESEC, India gyakorlat) még volt egy program, ahol részvettem a céggel. Egy Kanadai NGO tűzte ki céljául, hogy az összes polgármester szerűség (itt picit más rendszer van) találkozzon és egy irányító testületet válasszanak. Ennek a rendezvényét kellett levezetnünk. Az egész szingalézül ment. Én kb annyit láttam hogy 100 kiskakas kukorékolt a szemétdombon. Nem akarok senkit sem megsérteni, de kb ez a kép született meg bennem a végére. Azért érdekes volt.

Tehát ezek után lesiettünk délre a szokásos módon, ahol ugyan az a paradicsomi nyugalom várt minket, amit már megszoktam. Amit már olyannyira megszoktam, hogy tudom, hogy a parton melyik alak hanyadik kérdése micsoda.

1. Jó napot, uram.

2. Hogy van?

3. Honnan jött?

4. Áááá Nokia… (anyád)

5. Adhatok egy lábmasszázst?

6. Kell nyaklánc/karkötő/faszobor/kokuszdió/ruha/idiótaság?

7. Cigizik?

8. (halkabban, bár úgy is mindenki tudja) Fű kell?

9. BÁRMI más? (csak aggyá má pénzt wazzeg nem érted, hogy az kell???)

Tehát, amikor így ezeket nyomja az ürge a parton és magyarul közbevetem, hogy –Figyelj, a következő a fű! – akkor azért mindketten elkezdtünk nevetni :)

A szállás a szokásos helyen van. Egyébként már facebook groupot is létrehoztunk neki. Tehát olcsó és jó. A péntek esti partin a szokásosnál is kevesebb leányzónak sikerült megjelenni, ergo volt kb 5 összesen abból 4 külföldi. De hát én már nem lepődtem meg. Viszont azt még mindig állítom csajok, hogy egy ilyen partyból egyikőtök sem menne el korán és nem hagynátok, hogy a DJ abbahagyja a zenélést napfelkelte után sem… Na de sebaj tóbiás, jókat ittunk és ettünk no, meg terveztük az utat.

Megemlítésre méltó még, hogy sikerült búvárkodnunk is, méghozzá potom áron, mert ahhoz az emberkéhez mentünk, akinél mén már egyszer merültem, de akkor sikeresen hánytam és az ürge olyan rendes volt, hogy felajánlotta, hogy legközelebb ingyen mehetek. Tehát mentünk, nem hánytam, jó volt. :)

A következő képen nézett ki az én eredeti tervem:

Amint a képen látható, délről igyekeztem volna a középen található hegyvidéket érintve a keleti partra. Ahogy azt a nünüke elképzeli… Mint kiderült, tömegközlekedéssel majdnem lehetetlen ezt az utat megcsinálni, de ha lehet is, akkor kb annyi ideig tart, mint az egész utunk. A végére tele leszünk több helyen sebekkel és nem látunk semmit. A bérelt autóért, amit eredetileg terveztünk meg csillagászati árat kértek, úgyhogy a faluban élő magyar ismerősöm tanácsára egy jobban „kijárt” úton mentünk úti célunk felé, de ez egyben azt is jelentette, hogy be kellett járnunk majdnem az egész országot. Megérte.

Az egész utazásra vonatkozóan volt néhány szokásunk, amihez tartottunk magunkat.

· Travelling szesz mindig kell. (műanyag flakonba töltött tömény, amit mindig lehet hígítani kólával)

· Nem hagyjuk hogy átverjenek pénzzel, mindig észnél vagyunk. (itt született meg az „Im an Indian, give me the local price” aka „Ne kúrjál át” polo 5lete, aminek materializálódott változatát otthon bemutatjuk)

· Ha úgy érezzük, hogy a házigazda mégis átver, akkor visszük az összes WC papírt és ha van pofánk a törölközőt is. Az utolsó helyen, már mindent vinni akartunk, ami mozdítható.

· Megpróbálunk legalább egy nappal előre tervezni.

· A buszon nem fizetünk a plusz ülőhelyért, amit a csomagjaink elfoglalnak, AZÉRT SE!

· Mindenkire visszamosolygunk, de amúgy tudjuk, hogy mindenki le akar húzni minket és ezért nem bízunk senkiben.

· Azért van ember akiben meg lehet bízni.

· Nyitottak vagyunk őrültségeket látni és csinálni, mert hát mikor, ha nem most.

· Maslownak nem volt igaza, az élethez három dolog kell: Útlevél, Mastercard, Laptop. Ezeket mindig magunknál tartjuk és ha valaki rájuk néz ölünk.

· Bármi is történik az út minden percét maximálisan kiélvezzük és minél több barátot szerzünk.

Így tehát neki vágtunk szombaton a Colombóba vissza vezető útnak, amit én picit még akkor is fájlaltam, mert tudtam, hogy rohadt hosszú lesz, de végül is megtettük.

Backpackelésre fel!

Utazzzzzz!!!

Itt kezdődik…

Kétségtelen hogy az utazás feltölt. Ebben most már biztos vagyok. Abban is, hogy inger szegény volt a környezetem és azért nem írtam. Nem tudom, hogy Sri Lanka teszi vagy a rendes közösség hiánya vagy az hogy túl sok időt töltök egy helyben, de inger szegény volt…
Az utóbbi két-három hétben utaztam és az bármennyire fáradt vagyok, még mindig azt mondom, hogy ESZMLETLENÜL JÓ UTAZNI! :) Had mutassam meg, hogy miért. A következő sorok egy fényképésztől származnak, aki elvesztette a lábait és a világ különböző pontjain fotózza az emberek reakcióit, amikor meglátják őt.
„1 year ago I was asked by a little boy in Christchurch, New Zealand if I had been eaten by a shark.
2 months ago I was asked by an elderly woman in Sighisoara, Romania if I had lost my legs in a car accident.
6 weeks ago I was asked by a bar patron in Helena, Montana if I still wore my dog tags from Iraq.
Everyone tries to create a story in their heads to explain the things that baffle them. For the same reason we want to know how a magic trick works, or how mystery novel ends, we want to know how someone different, strange, or disfigured came to be as they are. Everyone does it. It's natural. It's curiosity.
But before any of us can ponder or speculate - we react. We stare. Whether it is a glance or a neck twisting ogle, we look at that which does not seem to fit in our day to day lives. It is that one instant of unabashed curiosity - more reflex than conscious action - that makes us who we are and has been one of my goals to capture over the past year.”
Szerintem ezt tökéletesen mutatja, hogy miért érdemes kiszakadni a saját valóságodból, kinyitni a szemedet és szétnézni a világban. Ez nem csak magát az utazást jelenti. Sőőőőt. Elsősorban azt a gondolkodást, amivel nyitott leszel a világra, kezdeményezel és tanulsz egy életen át. Ez a pár bekezdés megmutatja, hogy mennyire hajlamosak az emberek a saját helyi valóságukból kiindulva képet alkotni a világról, ami a gondolkodásukat, az meg a hozzáállásukat és a viselkedésüket befolyásolja. Tanult hátizsákos kollégám, aka Ysolt tűzte most ki céljául, hogy otthon minél több embert rávesz, hogy átmenjen hasonló élményen és kinyissa őket a világ fele, hisz akkor az ország is sokkal nyitottabb lesz, ami mindenkinek jó. Valahol az AIESEC is ezt csinálja… :)

Annyi élménnyel gazdagodtam, hogy úgy döntöttem, most nem egyben ömlesztem nektek ide a dolgokat, hanem külön postokat hozok létre a nagyobb blokkoknak.

Még valami, a képek profi fotós, aka Ysolt (TM) képei. Köszönjük meg neki mindannyian a vizuális orgazmus közeli élményt! :D