Unawatuna - Még mindig paradicsomi

Folytatás…

Elég sokat írtam arról az állapotomról, ami megelőzte az utazásunkat. Nekem valahogy nem tesz jó az egyhelyben poshadás, akkor ilyen csúnya postokat írok az emberekről. :) Meg kell azért jegyeznem, hogy a Sri lankai emberekről nem javult a képem, sőt romlott, ezt majd részletesen kifejtem amikor oda érünk, de egyenlőre annyit, hogy minél keletebbre mész az országban annál több bőr van az emberek képén hogy pofátlanul lehúzzanak minél több pénzzel.

Miután Ysolt megjött (középiskolás osztálytársam, BME AIESEC, India gyakorlat) még volt egy program, ahol részvettem a céggel. Egy Kanadai NGO tűzte ki céljául, hogy az összes polgármester szerűség (itt picit más rendszer van) találkozzon és egy irányító testületet válasszanak. Ennek a rendezvényét kellett levezetnünk. Az egész szingalézül ment. Én kb annyit láttam hogy 100 kiskakas kukorékolt a szemétdombon. Nem akarok senkit sem megsérteni, de kb ez a kép született meg bennem a végére. Azért érdekes volt.

Tehát ezek után lesiettünk délre a szokásos módon, ahol ugyan az a paradicsomi nyugalom várt minket, amit már megszoktam. Amit már olyannyira megszoktam, hogy tudom, hogy a parton melyik alak hanyadik kérdése micsoda.

1. Jó napot, uram.

2. Hogy van?

3. Honnan jött?

4. Áááá Nokia… (anyád)

5. Adhatok egy lábmasszázst?

6. Kell nyaklánc/karkötő/faszobor/kokuszdió/ruha/idiótaság?

7. Cigizik?

8. (halkabban, bár úgy is mindenki tudja) Fű kell?

9. BÁRMI más? (csak aggyá má pénzt wazzeg nem érted, hogy az kell???)

Tehát, amikor így ezeket nyomja az ürge a parton és magyarul közbevetem, hogy –Figyelj, a következő a fű! – akkor azért mindketten elkezdtünk nevetni :)

A szállás a szokásos helyen van. Egyébként már facebook groupot is létrehoztunk neki. Tehát olcsó és jó. A péntek esti partin a szokásosnál is kevesebb leányzónak sikerült megjelenni, ergo volt kb 5 összesen abból 4 külföldi. De hát én már nem lepődtem meg. Viszont azt még mindig állítom csajok, hogy egy ilyen partyból egyikőtök sem menne el korán és nem hagynátok, hogy a DJ abbahagyja a zenélést napfelkelte után sem… Na de sebaj tóbiás, jókat ittunk és ettünk no, meg terveztük az utat.

Megemlítésre méltó még, hogy sikerült búvárkodnunk is, méghozzá potom áron, mert ahhoz az emberkéhez mentünk, akinél mén már egyszer merültem, de akkor sikeresen hánytam és az ürge olyan rendes volt, hogy felajánlotta, hogy legközelebb ingyen mehetek. Tehát mentünk, nem hánytam, jó volt. :)

A következő képen nézett ki az én eredeti tervem:

Amint a képen látható, délről igyekeztem volna a középen található hegyvidéket érintve a keleti partra. Ahogy azt a nünüke elképzeli… Mint kiderült, tömegközlekedéssel majdnem lehetetlen ezt az utat megcsinálni, de ha lehet is, akkor kb annyi ideig tart, mint az egész utunk. A végére tele leszünk több helyen sebekkel és nem látunk semmit. A bérelt autóért, amit eredetileg terveztünk meg csillagászati árat kértek, úgyhogy a faluban élő magyar ismerősöm tanácsára egy jobban „kijárt” úton mentünk úti célunk felé, de ez egyben azt is jelentette, hogy be kellett járnunk majdnem az egész országot. Megérte.

Az egész utazásra vonatkozóan volt néhány szokásunk, amihez tartottunk magunkat.

· Travelling szesz mindig kell. (műanyag flakonba töltött tömény, amit mindig lehet hígítani kólával)

· Nem hagyjuk hogy átverjenek pénzzel, mindig észnél vagyunk. (itt született meg az „Im an Indian, give me the local price” aka „Ne kúrjál át” polo 5lete, aminek materializálódott változatát otthon bemutatjuk)

· Ha úgy érezzük, hogy a házigazda mégis átver, akkor visszük az összes WC papírt és ha van pofánk a törölközőt is. Az utolsó helyen, már mindent vinni akartunk, ami mozdítható.

· Megpróbálunk legalább egy nappal előre tervezni.

· A buszon nem fizetünk a plusz ülőhelyért, amit a csomagjaink elfoglalnak, AZÉRT SE!

· Mindenkire visszamosolygunk, de amúgy tudjuk, hogy mindenki le akar húzni minket és ezért nem bízunk senkiben.

· Azért van ember akiben meg lehet bízni.

· Nyitottak vagyunk őrültségeket látni és csinálni, mert hát mikor, ha nem most.

· Maslownak nem volt igaza, az élethez három dolog kell: Útlevél, Mastercard, Laptop. Ezeket mindig magunknál tartjuk és ha valaki rájuk néz ölünk.

· Bármi is történik az út minden percét maximálisan kiélvezzük és minél több barátot szerzünk.

Így tehát neki vágtunk szombaton a Colombóba vissza vezető útnak, amit én picit még akkor is fájlaltam, mert tudtam, hogy rohadt hosszú lesz, de végül is megtettük.

Backpackelésre fel!