Tovaszállt… Smisha… az esztendő…

Most igazából az angol „gone” szóval szerettem volna kezdeni ezt a postot címként és legalább 2 percig kerestem a megfelelő magyar szót, hogy oda tudjam rakni azt is, hogy zarándok úton voltam, de nem sikerült. Remélem a tovaszállt is tetszik. :)

„Take the world as it comes to you and keep smileing all the time”

Ezt Anditól loptam. Nagyon igaz most Sri Lankára és rám…

Előrebocsájtom, hogy ez szép nagy postnak fog ígérkezni, mert rettentő sok minden játszódott le belül és kívül, amiknek még mindig nincs vége és valószínűleg hosszabb hónapokra bennem lesznek majd. Azt még megjegyezném, hogy tanult kollégám, aka Takács Gergely figyelmeztetett arra a tényre, hogy mostanában fog majd megcsappanni a blogom olvasottsága. Ez úton kérem a tisztelt olvasó közönséget, hogy nehogy megpróbáljanak ne olvasni a továbbiakban, mert annak súlyos következménye lehet a lelkiállapotomra! Előre is köszönöm! :)

Kezdjük időrendben akkor. Szingaléz és Tamil új év. Ezen a ponton sikerült megállapodniuk valamiben, vallási eredete van, mint a legtöbb dolognak. Azért a katonaság igen élénken képviseltette magát az utcákon. Bár a petárdázáskor nem jártam kint gondolom az nem lehetett annyira vicces nekik. Sokat szervezgettük a dolgokat, mert ez volt az utolsó hétvége amit együtt tudtunk tölteni, viszont kíváncsiak voltunk a hagyományokra is. Végül jól alakultak a dolgok. Szombaton elmentünk vásárolni a városba, majd át hozzánk, mert a D ház üres volt, mindenki elment az újévre. Csináltam egy csodálatos csirkepörköltet a lányoknak. 7 nyelven beszélt, kössz a segítséget apa. Mire hazaérek főzni is megtanulok. Itt jön a képbe megint az, hogy mennyire nem értékeled amid van. otthon herótom volt a csirkepörkölttől, mert majdnem minden második hétvégén az volt. Erre itt…

Vasárnap én elmentem az Sahan, az MCP (AIESEC nemzeti elnök) családjához, míg a lányok Sahan szomszédságában lévő másik AIESECes lányhoz. Aztán a nap folyamán még találkoztunk, mert együtt mentünk templomba és aztán a lány apukája mutatta meg a birtokát. Tehát Sahan családja nagyon rendes, tipikus Sri lankai család. Barátságosak, vendégszeretőek, picit tudnak angolul. Két gyerek, és a szülők élnek együtt. Vittem nekik ajándékot, csokit, sütit és curd-ot. (megnéztem szótárban, aludttej, de nekem eddig más tapasztalatom volt az aludttejjel, szal ez inkább maradjon curd) A ház takaros, nem túl gazdag, de nem is ordít a szegénység és szépen kitakarították.

Az újévről annyit érdemes tudni, hogy áprilisban szokott lenni és a csillagászathoz kapcsolódik, tehát évente változik a pontos időpont attól függően, hogy a nap éppen hol és hogy van és a csillagok hogyan állnak. A vicces az, hogy az új év nem úgy történik, mint nálunk, hogy 10…9…8 stb és akkor himnusz és hurrá. (megjegyzem nem nagyon értették, hogy minek van himnusz éjfélkor, úgy néz ki ez is eléggé Magyarországhoz kötődik), hanem az van, hogy 12:05 kor éri el a Nap a legmagasabb pontot Sri lanka fölött, ekkor mindent le kell tenni egészen 18:24-ig. Ez egy úgy nevezett transition (áthaladási) időszak. A senki földje, se nem tartozik a régi, se nem az új évhez. A vicces része a dolognak, hogy majdnem semmit sem lehet csinálni ebben az időszakban, se enni, se dolgozni. Imádkozni, olvasni és aludni szabad. Templomba mentünk és aludtunk. Előre vetíteném, hogy 18:24 kor lehet elkezdeni főzni a vacsorát, addig nem, am ugye legalább 1-1.5 óra, úgyhogy addigra már igen csak megéhezik a jó ember. A templom természetesen buddhista volt, a specialitása, hogy ebben csak női papok voltak. Nem akarok megsérteni senkit, de egy öreg, barna, kopasz, sárga fogú alak elég nehezen tekinthető nőnek. Minden esetre én elhittem. A templomban néhány hagyományos szertartást mi is végigcsináltunk. Ilye például virág és füstölő áldozatot bemutatni Buddhának. Na most, egy kör alakú szentély volt egy nagy szobor köré építve, az építményen kívül az összes reinkarnációja ott volt Buddhának, mind a 28 és bármelyiknek fel lehetett ajánlani a virágokat. Odabent páran imádkoztak, én szépen csöndben gondolkodtam. A következő lépés az volt, hogy hétszer körbe kellett járni egy a buddhisták által szentként kezelt fát, aztán egy kis virágos korsóból, mind a 8 helyen, ahol lehetett megöntözni azt. Egy épület volt a fa köré építve ami a vizet a fa gyökereihez vezette. Ezek után átmentünk ahhoz a lányhoz, akinél Smishaék voltak. Megmutatták a telket, szép nagy rizsföldek, virágok stb.. Igyekezni kellett haza, mert 18:24 kor el kellett kezdeni a következő szertartást. Sahan is elég félelmetesen vezet, de mentségére váljon, hogy az összes keskeny utcában dudált, mielőtt befordult volna. Megjegyzem, hogy az összes utca keskeny volt a külvárosban… :) Amikor hazaértünk, már előkészítettek mindent. Ahogy nálunk otthon a lencse hoz gazdagságot az új évre, addig itt a tej és a kakas. Szertartás arról szól, hogy egy kis köcsögben tejet forralnak addig, amíg az ki nem fut. A tűzet a konyha padlón rakják össze és ott is gyújtják meg, közben mindenki egy bizonyos irányba fordul. Miután kifutott a tej mindenki tapsol, a nők azért mert kezdhetik a főzést, a férfiak azért, mert tovább folytathatják a lustálkodást. :) A TV-ben ugyan ezekről a dolgokról számoltak be, csak híres emberek családját mutogatták, pl a miniszterelnökét.

A vacsora olyan 8 fél 9 körül lett kész. Bőséges volt és finom. Szerintem elkezdtem hízni itt Sri Lankán. Sok fajta étel, édesség, nézzétek meg a képeket. A hagyomány szerint az első falatot a családfő adja mindenki szájába, rólam is készült kép, ahogy az apa etet. A főétel halas tejberizs. A tejberizst itt nem rendes tejjel, hanem kókusztejjel csinálják és nagyon finom egy bizonyos chilis mártással. Aztán jöttek sorba a hagyományos édességek. Folyamatosan pakolták a tányéromba a kaját, én meg csak ettem, ettem és ettem… Örültek neki :). Az este folyamán képeket nézegettünk különböző AIESECes nemzetközi konferenciákról, majd aránylag korán nyugovóra tértünk, mert másnap korán keltünk és mentünk a lányokért. Jó élmény volt…

A következő pont ahova ugrunk, az szerda 16.-a Pontosan 2 hónapja vagyok Sri Lankán és pontosan az a nap, amikor Smisha utazik haza. 15.-én azért még volt egy búcsú buli biliárd, kis tánc stb… aztán 16.-án hajnalban keltem és átmente hozzájuk, hogy még munka előtt el tudjunk köszönni, mert ő ment a reptérre. Nem volt egyszerű. Nem hiszem, hogy ez a platformja a részleteknek ezen a téren, de nagyon sokat tanultam az életről… AIESECers say hello and good bye… a kedves elődöm szerint see you soon. Eljutottam arra a pontra, hogy egyet értek vele, túl kicsi a világ, hogy ne találkozzunk újra hozzánk közel álló emberekkel!

Gombóccal a torkomban és hatalmas táskával dolgoztam végig a napot, majd este a közeli buszmegállóban találkoztunk és startoltunk Adam’s Peakre. (Ádám csúcsa, picit nagyon hülyén hangzik magyarul, maradok az angol verziónál) Vonattal mentünk Colombon belül egy másik állomásra, mert az AIESEC es aki velünk jött az állította, hogy a leggyorsabb, legkényelmesebb és a legolcsóbb. Ebből csak a legolcsóbb volt igaz, de megjegyzem, hogy kb 3 Ft al volt olcsóbb a jegy… Ez a srác annyira nem proaktív, meg igazából mi gyakornokok vittük magunkkal, de néha jól esett volna, ha fordítva van. Pl amikor egy tök ismeretlen város kellős közepén az éjszakában TUK-TUK ot keresünk, akkor reméljük, hogy a „merre van a főúton” kívűl mást is megkérdez a helyitől, de hát nem baj, jó indulatú a srác, mi meg feltaláljuk magunkat, erre van a gyakorlat itt. A busz Colomboból olyan 4 órát vett igénybe és zseniálisan beültem a busz bal leghátsó ülésére. Namost a vezető ugyna olyan őrülten ment, mint általában a többi, csak épp az út itt a hegyekbe vezetett fel kanyargós, hegyi utakon. Olyan 2 órán belül hányingerem lett igen durván, amivel a következő 2 órában küzdöttem már a busz elejében. A lányok nagyon rendesek voltak. Hoztak zacskót, előre ültek mellém, a kínai lány meg bekente a halántékomat kínai varázskrémmel. Anya mamának otthon üzenem, hogy pont olyanja van neki és becsülje meg, mert hat. A lányok azt mondják szúnyog és egyéb csípésre is jó.

Egy Hutton nevű városban szálltunk le a buszról, ami már a hegyekben volt. Miután megcsókoltam a földet gyorsan magamra is vettem még egy réteg ruhát, mert bizony hűvös volt már. A dolog úgy alakult, hogy 2 másik gyakornok és vagy 14 AIESECes kibéreltek egy kisbuszt, amibe mi már így nem fértünk be és a következő busz Adams peakre 2 óra múlva jött volna és 40 perc alatt ért volna oda. A drágább verzió mellett döntöttünk és TUK-TUKKal mentünk át. Végül is 4 részre osztva annyira nem is volt vészes. Az AIESECesek rosszul érezték magukat, hogy ők a kisbuszban tespednek, míg mi nyomorgunk a TUKTUKban, úgyhogy kitalálták, hogy a lányok mennek a kisbuszba és helyettük jön 3 fiú velem a TUKTUKban. Erre mondtam, hogy vicces mókásak, de nem fog egyik srác sem az ölembe utazni háromnegyed órán át. Kiegészítő információ: Egy ilyen három kerekű indiai csodajárgány három személyes. Kivéve ha éppen 6 gyakornok igyekszik részegen haza a buliból, mert akkor ugye 6 személyes, meg hát ebben az országban elég sok a kivétel. Tehát elég határozott lehetett az arckifejezésem, mert nagyon gyorsan belátták a 3 fiú egy lány verzióm helyességét.

A gyomrom még mindig kavargott a buszos élmény után és hát a TUKTUK sofőr sem éppen kímélte a járművet az éjszakában. Döngetett mint az állat a szerpentinen. Én meg fogtam szerencsétlen kínai lányt, hogy ki ne repüljön. Még szerencse, hogy időnként megálltunk, mert a lábam igen csak elzsibbadt néha. Ilyen állapotban vágtam neki Adams peaknek. Vettem egy pulcsit kb 300 Ft nak megfelelő rupiért, mert sejtettem, hogy az ingem nem lesz elég fent. Jól tettem. Az AIESECesek viccesek voltak a sapkában, már a hegy lábánál, de azért a végére megértettem a sapkát is.

Mit kell tudni Adam’s Peakről? Első és legfontosabb, amit én az odaérkezésem pillanatáig nem tudtam: ez egy zarándokút és mint olyan, nem egyszerű teljesíteni. Megint naiv voltam, amikor nekivágtam. én azt hittem, hogy odaérünk, megalszunk a tövében, majd hajnalban felmászunk napfelkeltét nézni, aztán vissza és haza. Amúgy 2300 méter magasan van, ha jól emlékszem 7 kilométeres út felfele, több mint 5000 lépcső. A képek és a számok remélem tudják érzékeltetni a távolságot, de ha nem akkor mondom: rohadt nehéz volt felmenni. Este 11 fele indultunk szépen felszerelkezve, nagy bátran voltam az élvonalban. Az első nagyobb pofon akkor ért, amikor körülbelül másfél órás túra után mosolyogva örömmel mondták, hogy akkor megérkeztünk a bejárathoz. Ekkor már rosszat sejtettem. Minden esetre az AIESECesek mindenkinek vettek egy-egy csomagot, amit a szertartásokhoz kellett felhasználni. Az első dolog egy érme csuklóra kötése volt, ami végig kísért az egész út során. Majd nem sokkal később egy kis adakozásért cserébe felkentek az ember homlokára egy sárga pontot is, aminek a jelentőségét sajnos nem tudom, de jól mutatott rajtam. Az út során végig boltok és pihenőhelyek voltak, amikre szükség is volt. Amúgy több ezer ember volt a hegyen fel és le és fent és lent. Az egész ki volt világítva végig… persze voltak sötét foltok ott picit tapogatni kellett a lépcsőket, de megoldottuk. Sok sok vízre volt szükség, okosan kellett öltözni, mert izzadtunk, de hideg volt, kellett cukrot is pótolni az út során, ilyen kis zacskóban lehetett venni. A mászásnak bár lehetett látni a végét, mégis végtelennek tűnt, valahol a 4. óra után jött a következő szertartás. Egy tűvel cérnát kellett erősíteni az oszlophoz, majd a cérnát addig húzni, amíg tartott, egy kis fém pálcát meg ráakasztani. Ez azt jelképezte, hogy Buddha ott kezdte el foszlott ruháját megvarrni és letenni a túrapálcát, mert nem volt már rá szüksége. Ezek mellett persze a füstölő sem maradhatott el. Mivel több ezer ember jár ott naponta el tudjátok képzelni mennyi cérna, füstölő volt ott. Ezek után folytatódott a mászás, sokan leszakadoztak már, nem bírták. Nem akarom fényezni magam, de azért az atlétika még meglátszik rajtam, elsőnek értem fel még ilyen edzetlen formában is.

Hajnali 5 fele értünk fel és azt mondták, hogy jó időt futottunk. Odafent egy gyűszűnyi kis templom, még kisebb szentéllyel és teljesen telítve emberekkel, harangozással és kántálással egy hideg szeles helyen. Ebben a pillanatban kérdezi meg magától a józan ember, hogy miért is vállalkozott erre az egészre. Hát azt hiszem azért, hogy azt mondhassam, hogy igen, megjártam, ott voltam, megcsináltam. Valami ilyesmi lehet a zarándok utak lényege, tervezem, hogy többet is kipróbálok. Minden esetre értem, hogy miért mondják, hogy ezt az ember az életében egyszer követi el. Nagyon nagy motivációra lenne szükségem, hogy még egyszer felmásszak. Aludtunk olyan 45 percet, dideregve 20 an összebújva a csúcson várva a pirkadatra. A nap sugarai életemben nem simogattak még ennyire, mint ezek. A szó szoros értelmében bontották le az emberekről a sapkákat és a pulcsikat, jótékonyan melegítették az egész hegytetőt. A fénysugarak megvilágítják a felfelé vezető több kilométeres utat, a völgyet, a vízeséseket… mesés látvány, megpróbáltam minél több képet csinálni. Egy gyors reggeli után elindultunk lefele, ami gyorsabban ment, de még így is nagyon fárasztó és hosszú volt. Dél előtt 11 fele értünk le, közben sikerült pár jó képet csinálnom, amin azért lehet érzékelni a hegyet.

Pár érdekes dolog még amiket megtudtam. Ide nem ér el a civilizáció, bár elektromosság megy fel, vizet forrásokból nyerik és semmilyen közlekedési eszköz nem megy fel. Bármi ami feljut az gyalog jut fel azon az 5000 lépcsőn, amin jöttünk vagy a másik oldalt lévő 5000-en. Ez azért vicces, mert az utolsó kisbolt is igen tekintélyes mennyiségű árukészlettel rendelkezik, amit ugye fel kell vinni, akár naponta pótolni. Ami még érdekes, hogy a templomba is lehet küldeni levelet, így a postának oda is kézbesíteni kell. Igen a postás mászta meg a legtöbbször életében Adams Peaket. Hetente többször. Wow. Egyébként fent van egy harang, amit annyiszor kell megkongatni, ahányszor jártál a csúcson. Nem hallottam 8-nál többet, de a postást el tudom képzelni… :)

A hazajutás sem volt egyszerű. Adams Peaktől Huttonba busz nem ment rendesen, szóval megint maradt a TUKTUK. A vicces az volt, hogy Huttonból Colomboba is limitáltak voltak a lehetőségeink. A buszok teljesen tele voltak emberrel, a légkondis buszokért verekedtek. Aztán mivel én nagyon siettem vissza kifogtam egy utolsó helyet egy kisbuszban. Meleg volt, büdös volt és körülöttem folyamatosan hánytak az emberek… ablakot nem lehetett elhuzni, mert zuhogott… nem volt egy álom :) Végül visszaértem és még a faci meetingre is odaértem (a következő AIESEC konferencián facilitátor leszek és erre a konferenciára készültünk)

Ezzel nagyjából le is zárult a dolog, péntekre sikerült 9.5 órát aludnom, ami elégnek bizonyult az életben maradáshoz.

A végére pár gondolat, ami mostanában jár a fejemben. Ezekkel kapcsolatban bátra lehet ám írni gondolatokat commentekben, szívesen látnám mi a ti véleményetek.

Azt mondta nekem egyszer egy barátom, hogy éld úgy az életet, hogy legyen mit mesélned az unokáidnak. Olyan élményeket, amiket élveztél, érzéseket, amik megmaradtak, történeteket, amik viccesek, amik meghökkentőek. Igaza volt. Annyival még kiegészíteném, hogy legyen történeted a barátaidnak is amit 30 éves korotokban egy szilveszteren osztasz meg velük és csak velük… Azt hiszem az elmúlt két hónap sokat ilyet adott. Ezektől több lettem, változtam úgy érzem. Ennek örülök és úgy érzem újfent köszönetet kell mondjak az AIESECnek és mindazoknak, akiknek a korábbi munkájának köszönhetem, hogy itt vagyok. Köszönöm.

Még egy dolog. Néha nagy szavakkal dobálózunk. A világ nagy és nehéz dolgait akarjuk megoldani, ez lendületet ad. Az érzés, hogy tényleg tehetek valamit arra késztet, hogy álmokat dédelgessünk, hogy elinduljunk a megvalósítás ösvényén. Ez tart bent minket a szervezetben, ez visz előre. Szép és nemes álmaink aztán idővel találkoznak az élet valójával. Iskola után, munkában a mindennapi hajtásban szépen lassan elfelejtődnek vagy félre lesznek rakva, hogy amikor majd megteremtettem a feltételeket magamnak és megvannak az erőforrásaim, akkor szépen változtatok. Ez így rendkívül logikusan hangzik, de ez az egyenes útja az álmok elfeledtének. Találkoztam egy sráccal, ki mellesleg a szobatársam volt egy hónapig. Nem töltött el sok időt az AIESEC-ben, de a gyakorlat annál nagyobb hatással volt rá és ő az emberekre maga körül. Ezt látni lehetett, érezni lehetett. Most hazament és döbbenetében nekünk írt vissza az emberekről és a helyzetről ott. Elhatározta, hogy változtatni fog és el is kezdte. Erről szól ez az egész, hihetetlen saját szememmel látni… menjetek gyakorlatra, életre szól és nem csak a tietekre!

ennyi voltam mára, köszönöm a figyelmet!

Jaq