Fél év

Jó reggelt!

Huszadik poszt, jelentem.

Megint egy storyval nyitnék, csak olyan hangulat alapozó gyanánt.

Valamelyik nap szépen nyugodtan nyomtatok a lenti irodában erre az egyik helyi kolléganőm vadul, lihegve berohan. -Jaq, Jaq! Barna a vagyok?!?!?! –Gondolom a döbbenettel teli értetlenség kiült az arcomra elég rendesen, mert gyorsan hozzátette: - Kint voltam a napon…

Hát mit is mondhatna az ember, mert a lányka még csak nem is az a világosabb bőrű fajta, hanem alapból jó pár árnyalattal sötétebb. Úgyhogy összeszedtem mindent, amit a külkeren tanultam a diplomáciáról és a kulturális különbségekről (HAHA) és így feleltem: - Én nem látok túl sok különbséget, szerintem ne aggódj…

Nincs tanulság, csak megosztottam…

Amúgy több mint fél éve vagyok itt. Általában az ilyen fordulópontok nem okoznak különösebb törést vagy szentimentális pillanatot, de most észrevettem pár dolgot, amit érdemesnek találok arra, hogy megosszam.

Fél év. Hosszú és rövid idő. Nézőpont kérdése. Einstein is megmondta, amikor a relativitást magyarázta köznyelven: Ülj a szerelmeddel egy órát a parkban a padon, egy pillanat lesz. Tartsd a kezed a forró kályhán 10 másodpercig és örökkévalóságnak fog tűnni.

Én azt hiszem, Vágó Úr, hogy az A választ jelölném meg, gyorsan elszaladtak ezek a hónapok. Eléggé az a fajta vagyok, akinek erős elvei, értékei vannak az életben, amikhez ragaszkodik elég rendesen. Tehát úgy jöttem ide, hogy bizonyos dolgokban hittem és tudtam, hogy itt figyelni kell rá, más esetekben itt tapasztaltam meg, nem tetszett és úgy döntöttem, hogy én márpedig így és úgy… Viszont azt kell mondjam, amit már korábban is írtam, hogy a változás, a más környezet és az idő kikezdi az értékeimet, elveimet. És ez az, amit most fél év után észrevettem magamon és ez az, amit nem szabad hagyni, hogy tovább degradálódjon.

Na ez eddig zavaros, szóval íme pár példa.

Otthon imádtam sétálni a nyári éjszakában vagy amúgy si nyáron. Jó az idő, kellemes szellő, mozgás, nagyon jó érzés. Az első napokban megtapasztaltam, hogy itt mindig jó idő van, mindig kellemes az este és arra is rájöttem, hogy a közlekedés úgy szívás, ahogy van. Innentől egy értelmű volt, hogy nem leszek rest sétálni akár nagyobb távolságokat sem, mert jól esik. Na ez ment pár hónapig, aztán szépen lassan elkezdett kopni, aztán azon kaptam magam egyszer, hogy azon gondolkodom, hogy mikor érek már oda, meleg van basszus, kerülgetni kell az embereket. –Nyavalyogtam magamnak. Szép, mondhatom. 5 hónappal ez előtt, teljesen kiakadtam az egyik helyi AIESECesre, aki 1km séta alatt háromszor fel akarta adni és végkimerüléstől összeesni és kétszer vádaskodott, hogy én bizony meg akarom őt ölni, hogy ennyit kell mennie. Akarva akaratlanul is elkezdek hasonlítani a helyiekre. Ebben nem akarok. Nem szabad ellustulnom, elkezdtem sportolni egy kis séta sosem árt!

A másik hasonló és egyszerű dolog. Ez az egész sziget egy álom. A természet, a pálmafák, a virágok, a majmok, a madarak, az egzotikus gyümölcsök, az óceán, a hegyek, az emberek. Dolgok, aminek az újdonságára rácsodálkoztam, mint csecsemő a világra és szerettem őket, rajongtam értük. Ez is elkopni látszik. Miért??? Mert nem új? Attól még mindig gyönyörű, más, amit otthon vagy bárhol máshol nem kaphatok meg. Egyike azoknak a dolgoknak, amikre nem szabad ráunni. Valamelyik nap, munka után felmentem a tetőre, leültem, néztem a naplementét, a pálmafákat, hallgattam buddhista kántálást és a madarak énekét. Élveztem Sri Lankát. Továbbra is fogom.

Nem szabad a körülötted levő szépséget és értékeket megszokni és nem értékelni, főleg nem fél év után.

Végül a harmadik példa, a legcsúnyább. Azt hiszem a legtöbb ember magában tartaná. Erősen hiszem, hogy minden ember egyenlő. Más adottságokkal születik, de egyenlő jogokkal kell, hogy rendelkezzen. Miden ember érték, mindenkiben megvan a szép és az erő, csak meg kell találni. Ennél fogva az embereket máshogy, de MAGAMBAN egyenlőként kezeltem mindig is.

Nos, egyszerűen azt vettem észre saját magamon, hogy kezdek lekezelően bánni bizonyos emberekkel. Nem, ez nem kívülről látszik, nem köpök le senkit, nem beszélek senkihez úgy, mintha rongy lenne. Ez belül van, ahogyan gondolkodom róluk és ez az ami egy idő után, talán már most is meglátszódik a viselkedésemen. Ez valószínű, hogy azért van, mert engem sem kezelnek egyenlőként. Nagyjából senki sem kezel úgy. Kezdhetem a sort azoktól, akik meghajolnak és úgy adják a visszajárót, akik 2 métert ugranak hírtelen, hogy ajtót nyithassanak nekem a supermarketben, akik uramnak szólítanak. Folytathatnám azokkal, akik elvisznek magukkal a legexkluzívabb helyekre, mert ők maguk tízszer exkluzívabbnak és fontosabbnak tűnnek, ha fehér emberrel mutatkoznak, mert az sikk.

Nem, egyáltalán nem vagyok egyenlő. Azt még midig nem döntöttem el, hogy mit kezdjek ezzel, de azt tudom, hogy számomra az a gondolat, hogy az BELÜL, én bennem az emberek nem egyenlők, félelmetes. Mindenki megválaszthatja a gondolkodását és a hozzáállását a világhoz. Nem szabad hagynom, hogy ennyire befolyásoljon a környezetem. Ehhez ragaszkodnom kell, mert ez olyan dolog, amit nem szabad elengednem.

Tehát az utóbbi időben szépen elkezdtem kondicionálni magamat agyilag, hogy újra úgy álljak hozzá dolgokhoz, ahogy régen tettem.

A mai postot igazából picit képesre terveztem, de még mielőtt belevágnék még egy megosztani valóm van. Nem rég egy itteni jó ismerősöm meg nem született babáját el kellett venni, mert valami genetikai deformáció volt a 3 hónapos magzatnál. Kb egy éve próbálkoznak a felségével. Elmesélte az egész történetet, azt az egy perces extázist, amikor az ultrahanggal vizsgálják és a meny országot, amikor a saját gyereked szívverése látszik, a kicsi kezei, lába és azt a poklot, amikor a degenerációt az orvos megállapítja és felteszi neked a kérdést: Végig akarod csinálni?

Picit megijedtem mostanában ettől a fajta felelősségtől, túl közelről mesélték. Még egy lépcsőfokot fel kell lépjek az élet lépcsőjén ehhez.

Minden élet egy csoda…

Na ezek után éles váltásként akkor vágjunk is bele a képeskönyvbe:

Legelőször is kicsit a munkámról. Ugye a programok, amikre megyek, sok esetben 3 napos tréningek. Úgy kell elképzelni az egészet, mint egy AIESECes konferenciát, csak picit profivv körítésben. De amúgy tényleg egy az egyben ugyan az. Éjjeli faci meetingek, work hard, party harder stb stb. Na ezek általában valami jó kis szállodában vannak, hiszen egy multi cég top managerei csak nem töltenek 3 napot valami putriban... tehát íme pár kép a munkámról :D

Végre hozzájutottam normális kajához. Ilyenkor nyíltan rizsellenes vagyok. Szerintem nyugodtan felvehetnék rizsa tiltakozó polot.

A szobánk, általában az AIESECes kollégámmal alszom. Nem horkol.

Nem volt kád!!! itt sehol sincs kád! Miezmár!??!? :D

A szálloda kertje. A turisták el vannak zárva, amint besötétedik bezárják a kapukat és kb 10 őr fel alá járkál a kertben... őriznek mint az állat. Igazából nem tom mitől, roadtul de senki sem akar itt turistát támadni. Abból van pénzük. Minden esetre a kertben minden paradicsomi. Ilyen pázsitot még nem láttam életemben. Olyan, mintha a legfinomabb persza szőnyegen járnál... hihetetlen.

Belső tér a szállodában.

Ugyan az, vannak ksi táblák a fák tövében, az van rájuk írva. hogy "Kedves szülők, kérjük figyeljenek a gyerekeikre!" El lehet játsani a gondolattal, hogy mik történtek :)

Azért midngi jut idő megmártózni :)

Nem tudom miért vágok ilyen képet, senki sem szorít semmit lent...

Sifaan.... a 3 nap után. Szerencsére nem éjszaka jött rá :)











Na ez a másik helyszín, ahol a Wild Driftek vannak. Itt voltam először én is. Itt általában egy napos vagy max 1 éjszakás tréningek vannak.












Egy dúzzasztott folyó melett vagyunk.










Picit lápos, de ez külön hangulatot ad neki és a tutaj építésnek :)










A kötélpálya átível a folyó felett és a végén a vízbe pottyansz. És még nem votl alkalmam kiprobálni... de ami késik, nem mulik :D










Wild Drift!










A harmadik téma: Az előző előtti postban leírtam a reggeli utamat az irodába. Na most azt képesítettem meg, igyekeztem olyan képeket készíteni, amiken látszanak az extrém különbségek. Ez itt a Dream house. Az egész első emelet a mienk.










Az utcánk. itt szokott lenni a tehén.










A buddhista templom szobra. éS az a rohadt hangszóró...











Ráfordultunk a sínekre, kb 300 méter.











Igen, itt is emberek élnek.











A sínek mentén élnek... de ha jön a vonat arrébb mennek :)












És ezt túrják nap mint nap... néha, amikor már nagyon büdös meggyújtják...











Mindenki teljes összhangban a sínek mentén...










Korán van még...











Egy egy ilyen lakásban 10+ ember él.










Hopp, lefordultama sínekről. Jönnek gazdagék és erődítményeik. Igen, jól látjátok az éppen olyan szöges dót, amit a hadsereg használ. A Garázsban vai uj merci és Jeep.










Na ezeknek még vízes árka is van, de ez a bejárat elhagyatott, valszeg egy másik utcáról járnak be, mert ha jól láttam az egész háztömb az övék.











Innen már kb fél percre van az iroda. Az nem ennyire puccos, de mégis hasonlít ezekre a házakra...


Hát ennyi, remélem ezek a képek többet mondanak ezer szónál.

Legyetek jók, most elhatároztam hogy ygakrabban jelentkezem! :)

Jaq

Merűljünk egy kicsit mélyebbre!

„Ha a fáknak is puha, meleg bundája lenne, és tudnának nyöszörögni, azok, akik most vegetáriánusok, éhen halnának?”

Oké, most egy sztorival nyitom. Tehát, a történet úgy szól, hogy réges-régen, amikor az első szingaléz emberek az akkori Indiai királyságokból megvetették a lábukat a szigeten, akkor két gyermeket egy anya oroszlán teje táplált és így tudtak életben maradni, hogy aztán megalapítsák az első szingaléz királyságot. Nekem, picit Romulus és Remus szaga van a dolognak, de hát annyi baj legyen. Ez az oroszlán aztán fel is nevelte őket, innen ered a szingaléz nyelv és maga a nemzet is, mivel Singhe oroszlánt jelent. Ezért van az oroszlán a Sri Lankai zászlóban is és rengeteg név van, mint például WEERASINGHE amiben ugyan csak ott az oroszlán, erre emlékezvén.

Na most, az egésszel csak egy baj van. Nincsenek és nem is voltak oroszlánok a szigeten, csak állatkertben. :D

Elment megint valaki, akihez kötődtem. Ismét AIESECers say hello and good bye… hányszor fogom beírni? Swietka is elment, a ház majdnem üres. Egyedül vagyok mint a kisujjam körme a bal kezemen. Na, jó Teresa és Gayan itt vannak, de ők egy pár, estefele bevonulnak a szobájukba… és különben is AIESECest ide nekem! :D Picit magamba szálltam. Na nem a rossz értelemben, semmi roskadás vagy ilyesmi. Elkezdtem megint gondolkodni, filozofálni, értékelni, hol tartok, hová megyek stb…

Olvasgattam ma blogokat. A tieteket, meg pár emberét, akik azt hiszem sokkal többek, mint én. Hívjam őket change agentnek? (hmm a fordítás nem egyszerű, de maradjunk annyiban, hogy olyan ember aki jó értelemben hatást gyakorol a környezetére igen erősen) Ezek az irományok is megindították a kis fejembe a gondolatokat.

Pénz

Nem szeretem. Valahogy túlságosan összefügg mindennel. Befolyásolja az emberek gondolkodását. Nem szabadok miatta. Olvastam egyszer egy sci-fi novellát. Az első ember repült a Marsra, valahol fél úton a 2 bolygó között egyszer csak hihetetlen mód felszabadult, megszűnt minden szellemi gátlása. Hihetetlen műveleteket tudott végezni számítógép nélkül és teljesen új, addig ismeretlen, kreatív ötletek szállták meg. Szellemileg szárnyalt. Rájött, hogy a Földön bizonyos életformák élősködőként az emberek szellemi kapacitását árnyékolják és amikor elhagyta a Földet, mint otthont elszakadt ezektől az életformáktól.

Valahogy így tekintek a pénzre. Nem tudunk nélküle élni, mert természetünk részévé vált, de sosem szárnyalhatunk vele!?!?

Amúgy örülök az USD gyengülésnek, mert lényegesen több itteni pénzt kapok egy otthoni pénzzért, mint amikor idejöttem.

Komfort

Érdekes kérdés és természetesen összefügg a pénzzel. Úgy jöttem ide, hogy ezt az évet az életemből a minimalizmusnak szentelem. Semmi komfort, semmi luxus, csak az ami kell. Tisztában voltam vele, hogy ez nehéz és éles váltás lesz, hisz huszoniksz évet a családommal éltem, aminek az egyik előnye éppen a komfort amit egy családi fészek megad. Na, ha valaki ebből jön a harmadik világba, akkor az elég erős pofon. A hűtő nincs mindig tele magától, nem nő benne kaja. Nincs cukros fiók a nappaliban, két hűtőláda tele kajával, egy pince tele jobbnál jobb borokkal és italokkal. Nincs fürdőkád, wc papír, meleg víz, a tisztálkodási eszközökről nem is beszélve. Nincs TV, rádió, az internet luxusnak számít és a széles sávot az otthoni mobil internet kenterbe veri. TV, rádió? Minek az manapság? Csak akkor kezd hiányozni, amikor nincs… amikor megy a foci EB vagy az Olimpia és nem tudod követni… Nincs közlekedés, autó, motor, távoli dolgok. Nincs metró, ahova kényelmesen leülök Újpest központba és 20-30 perc múlva leszállok max 10 percre a célállomástól. Nincs nyugodt közlekedés, a buszon állandóan toppon kell lenni és figyelni a zsebeidet és a táskád, az utcán sétálva kerülgetni kell a féllábú, bűzlő fél emberi kéregetőket vagy azokat akik „barátkozni” akarnak. Nincs „kajajegy” délben, amiből meg lehet venni, a milánóit egy kis rántott husival. Rizs van azt pá. Nincs Auchan, Tesco vagy Kaisers, amibe bemész és ott van 99999 fajta minden termékből. Van olcsó, amihez inkább nem nyúlok, mert szétesik, van drága és még drágább. Ha valaminek a márkaneve ismerős talán, akkor az tudom, hogy a luxus kategóriába esik. Napraforgó olaj, oliva olaj, zsír??? Mik ezek? Folytathatnám a sort az élet miden területéről kiragadott példákkal, amikre nem is gondol az ember…

Tehát mi a komfort, mi a luxus? És mit adok fel? Érdekes beszélgetésem volt a pénzügyem MC taggal (nemzeti szinten felel a pénzügyekért). Azon gondolkodtak, hogy növelik a gyakornokok fizetését, mert az infláció picit megindult az USD gyengülése miatt. A srác véleménye az, hogy elégnek kell lennie, ha a gyakornokok Sri Lankai mintára élnek. Mint mondjuk egy Sri Lankai egyetemista. (még mindig szúrja a szemüket, hogy egy „luxus” házban élünk) Ezzel eddig egyet is értek. De akkor itt jönnek be érdekes dolgok a képbe. Amikor egy ennyire feje tetejére állított helyre mész, akkor nem akarsz mindent feladni, ahogy eddig éltél. Lehet, hogy csak az én meglátásom, de szerintem én is hozok valamit otthonról, amihez ragaszkodom. Mert az kell, kell egy otthon, ahova „haza” tudok menni, valami amit úgy hívhatok „otthon”. Lehet én vagyok a gáz, de egy csótányokkal teli lyukat, ahova bejárnak a kutyák sz*rni nem tudok otthonnak nevezni. Fél kezem rá, hogy, ha ezek a buggrisok elmennének Magyarországra akkor is minden nap rizst ennének ebédre. Ők is megtartanak egy kicsit, ami az ő „komfort” érzetüket megdobja. Tehát azt mondom 90%-ban feje tetejére állíthatja bármikor bárki az életemet. 10%-ért harcolni fogok amíg tudok :).

De hozzáteszem, az a 90% rendesen formálja a10%-ot idővel… nagyon kíváncsi vagyok menynire fogom értékelni az otthoni komfortot, amikor egy McDonalds hamburgernek amihez kb két havonta jutok hozzá NAGYON tudok örülni.

Időtöltés, értékek

Mivel töltöm a szabadidőmet? Mit és hogyan csinálok az irodában? Megint fura kérdés. Egyszerűen abból indulok ki, hogy otthon főleg ha nagyobb szünetek voltak képes voltam akár egy hetet is átjátszani a számítógépem előtt. Vagy átszórakozni. Most valahogy nem esik annyira jól és egyre kevésbé hiányzik. Azt hiszem picit az értékrendem kezd változni, mert amikor nekiállok játszani valami azt mondja: „hasznosabba is eltölthetnéd az időd, pl takaríthatnál, olvashatnál, dolgozhatnál, edzehetnél” Ami, hogy, ha a régi fejemmel gondolkodom NAGYON GÁZ. Meg kell szokjam magam. Egyre inkább tökéletesebbet és jobbat és többet akarok csinálni vagy több akarok lenni. Juj…

Kötődés, szerelem, szeretet

Akkor is írok róla! Ahogy elkezdtem a blogot megint elmentek emberek. Akikhez kötődtem, visszamentek a régi életükbe több ezer kilométerre innen. Évek fognak eltelni míg látom őket. Ezt nagyon nehéz feldolgozni, bármennyit is gyakorolsz rá és bármennyit is tapasztalod. Azt hiszem ez elmúlt hónapok mind barátság, mind szerelem terén igen kiszélesítették a látókörömet és újfent rá kellett jönnöm, hogy mennyire beszűkült volt ezelőtt. És nem csak az itteni dolgok befolyásolnak, az otthoniak is, de persze főként az itteni történések.

Több dolgot értékelek egy barátban, jobban tisztelem a lányokat és új fogalmat nyert a családi szeretet és kötelék is.

Tervezés, jövő, munka

Az itteni munkáimon is meglátszik az az éles különbség ami mostanában az életemre jellemző. Pontosan megtapasztaltam, hogy mit nem akarok csinálni és azt is, hogy milyen az amikor nagyon élvezem, amit csinálok. (oké Psidiumot is élveztem, de a váltás nem volt ennyire éles)

Ez nem LEHET üres frázis, hogy élvezd a munkád. Meg kell találnod, keresned a jelenlegi munkádban azt, ami miatt élvezed, ami miatt jó, ami átsegít azokon, amik kevésbé jók. Van hogy 3 órán keresztül nyomtatok 140 oldalt, mert a nyomtatóba egyesével kell adagolni a papírt, de tudom, hogy amit csinálok sok embernek segít és megtalálom a kihívást, mert amikor az a dög nyomtató éppen kiköpi az egyik papírt, akkor kell beejteni a másikat és akkor folyamatosan megy. Meg van a felfedezés és a kihívás és a siker öröme.

Nem SZABAD megengedni magadnak, hogy ne úgy kelj fel reggelente, hogy vajon mit hoz a mai nap, hogy mi új lesz mit fogsz ma kitalálni, kikel fogsz találkozni? Nem szabad a hétfőnek rossznak lennie.

Nem engedhetem meg magamnak, hogy csak a pénzért dolgozzak. Mert a következő 40 évet munkával „kell” töltenem. De nem fogom… életem végéig, amíg ez a porhüvely amiben vagyok megengedi azt fogom csinálni, amit élvezek, ami értéket teremt számomra és mások számára.

Tovább fogok tanulni, emberekről és üzletről. Nem azért mert több leszek a papírtól, nem azért mert jobb állásom lesz a papírtól. Azért, mert érteni akarom, tudni akarom és a megfelelő környezettel és kapcsotokkal akarok rendelkezni. Az biztos, hogy nem otthon végzem a masterst, hogy utána hol fogok élni, az még egy kérdőjel. A cél meg van. Tiszta és elérhető. Rajtam áll.

Or shall I say, „it’s up to you” !?

Nemes célok, AIESEC és a 3. világ

Fura megélni, hogy otthon hogyan „fogja” meg az AIESEC az embereket és itt hogyan. Van egy másik történetem. A nyugati világban egy család ül a vacsoránál, megy a TV a háttérben, ahol bemondják, hogy a Tsunami X millió ember életét követelte és valószínűleg a kialakult körülmények között még Y millió ember halálát fogja okozni. A család a finom, meleg vacsora fölött csámcsogva követi az eseményeket és nézi a meghökkentő képeket a TV ben.

Apuka megszólal: -Szörnyű

És tovább esznek… más napra elfelejtik.

Volt egy ilyen nemes eszme az elején, ami engem megfogott. Én nem ilyen akarok lenni, mint ez a család. Én valóban tenni akarok! Valljuk be mindannyiunkban él ez egy darabig, aztán lecsendesedik és szépen visszaszállunk a mókuskerékbe, hogy hajtsuk a saját malmunkba az energiát.

A fura az, hogy ezekben az emberekben ez máshogy él. Mert ők azok, akiket mutattak a TV ben, ők azok akikről azt mondták a világon sok ezer kilométerre, hogy szörnyű. Ők azok, akik a legtöbbet tehetik, mégis tehetetlenek. A lehetőségeik korlátozottabbak. Nem csak a pénz miatt. A kormány miatt, a háború miatt, a kultúra miatt, a sziget miatt stb…

Picit én is tehetetlennek érzem itt magam. Bármennyire ezerszer több lehetőségem van, mint nekik. Látom a problémákat, amik otthon, máshol jobban működnek. Látom a hihetetlen önzést és a bezárkózott gondolkodást az emberekben.

Nem, nem akarom feladni a nemes célokat, az álmokat, hogy segítek. De ki vagyok én? Kinek néznek engem? Minden esetre tudom, mit tehetek, ami nem sok, de azt meg fogom tenni, azokon kívül is amiket minden nap megteszek.

Mi „adatott” és mi nem

Picit kapcsolódik az előző témákhoz, bár szerintem elég sok kapcsolódik egymáshoz. Azért nem az értékekhez írtam, mert talán a legfurcsább és hajmeresztőbb ezt átélni.

Azokból kiindulva, amiket fent is írtam hajlamosak vagyunk egy csomó dolgot úgy venni, hogy az az életünk része, az mindig is adott lesz és el sem tudjuk képzelni nélküle az életünket. Na, amikor szembe kell nézni, hogy kb semmi sem adott, amiről eddig azt gondoltad, hogy az, az az egyik legnagyobb kihívás.

Azt hiszem a blogot ilyen célokra is használhatom. Csak azért, mert most itt van és nem szeretném elfelejteni :). 1-2 héttel a hazaérkezésem előtt a következő dolgokról fogok írni, amik reményeim szerint megkönnyítik a hazatérést:

• Mit fogok hiányolni Sri Lankáról?
• Mi nem fog hiányozni?
• Mik voltak a leg maradandóbb élmények, tapasztalatok?
• Mik voltak a leg kellemetlenebb élmények, tapasztalatok?
• Mit fogok élvezni otthon?
• Mit nem fogok élvezni otthon?
• Mit fogok folytatni otthon, amit itt elkezdtem?
• Miben különbözik az otthoni nemzeti és munka kultúra a Sri Lankaitól?
• Milyen elvárásaim vannak a hazaérkezéssel kapcsoaltban?
• Mi változott meg bennem? A világnézetemben? Az értékeimben?
• Mi változott otthon? A barátaim, család…
• Milyen nehézségekkel nézhetek szembe? Hogyan küzdök meg velük?
• Hogyan tudom a legjobban visszaadni az itteni élményeimet otthon?
• Valami őrültség a végére…

Egy kicsit arról is, hogy mi van, így a végére. Jön egy lengyel lány és egy cseh lány pár héten belül. A házat felújítom idézetekkel, a különböző szobákra egy fair fizetési rendszert dolgoztunk ki és még a router wireless hálózatát is elneveztem Dream housenak. Visszajön az élet a kis lakásunkba. Várom már nagyon.

Munka segít sokat, mert azt nagyon élvezem. Egyre kihívóbb, de meg fogok küzdeni mindennel!!!

Elkezdtem sportolni, mert amióta itt vagyok semmit sem csináltam, pár hete jobb a közérzetem… hiába ép testben, ép lélek.

Na a végére random képek a közel múltból:

Oké ez elég durva, teljesen konzervatív egyetem, fiuk lányok külön stb stb és akkor ilyen grafiti van a falon??? :) Nincsenek teljesen tisztában a jelentésével.. arra jutottam.

AIESEC bevonáson segítettem az emebrkéknek, érdemes megfigyelni ezen a képen ahogy a hallgatóság gyűlik a teremben. Lányok balra, fiuk jobbra. Aztán jól ki lehet beszélni a másikat! :D

Na ezt már másodszor kostóltam meg, most sikerült lencsevégre kapni. Nem ez nem egy adag sz*r és nem is egy sáros levél, hanem Sri Lankai ínyencség. Egy kis édesség. Végülis finom, csak ne gondolnám, hogy édes sarat eszek...

Egy szinttel feljebb költöztünk, mert mi kisebb szibában is elférünk. Balra Ruki, a főnököm, jobbra Sifaan az ős AIESEC es.

Hazavittem egy kis melot, mert be kelett zárni az irodát. Broken squares, néhányan ismrhetik. néha legóznom kell munka gyanánt... :)

lopnaaaaaak..........

elment...

szép napot mindenkinek!

Jaq

Június, egy mindig különleges hónap

„A Mars-szonda jég és só nyomait találta a Marson. Most éppen tequila-t keres.”

"Feledkezz a pillanatba! Sosem tudhatod előre, melyikben érint meg az örökkévalóság!"

No, ezzel a kettővel indítanék, mint általában, most is jellemzőek a lelkivilágomra és igen, valamiért a Június egy olyan hónap, ami különleges az életemben majdnem minden évben.

Itt ülök az irodában egy szép csütörtök reggelen. Túl vagyok a felkelésen, az ébresztés 5 perces különbséggel működik a telefonomon. Majd fogtam szépen a jóga pokróckámat és felmentem a tetőre, hogy elvégezzem a bemelegítés után az egyetlen gyakorlatot, amit tisztességesen tudok már, légzéssel együtt csinálni. Persze, háromszor megismételtem. Ezek után nekiestem a két szelet nutellás kenyeremnek. Egy köcsög nutella elég drága itt, de rájöttem, hogy elég sokáig kitart, így akár még meg is éri. No, meg finom. Reggeli után zuhanyzás és fogmosás. Ilyenkor reggel még nincs meleg víz, mert azt ugye a napkollektorok csinálják. (nagy luxusként) De hát annyira nem hideg a víz, mivel Sri Lankáról beszélünk. Ezzel is meg vagyunk. Ezek után vettem szépen a hátibatyumat a laptopommal egyetemben és elindultam az irodába. A roppant hosszú, 4-5 perces gyalogút állt előttem. Kifordultam a kapun és megint az köszöntött sarkon ami már jó párszor megijesztett, de most már, felkészültebben ért a dolog. Egy tehén kérődzött a sarkon és bambán bámult rám. Nem, igazából nem ijesztő, csak ez az egész, hogy kifordulsz a kapun otthon és ott bámul rád egy tehén. Az utca végén egy buddhista templom van egy tisztességes méretű Buddha szoborral, minden alkalommal érzem a füstölők illatát, amikor elmegyek mellette. A kereszteződésre figyelni kell, mert bár nagyon kicsi, kb akkora forgalom van rajta, mint a kőrúton. Persze, mivel kicsi járda, zebra vagy ilyenek nagyon nincsenek… Miután átvergődtem magam, hivatásszerűen mindig integetni és köszönni kell a TUK TUK sofőröknek, akiket már megismerek és lassan már ők is engem majdnem 5 hónap után, de még így is a legtöbb reggelen el akarnak vinni. Ezek után jön a legérdekesebb része az útnak. Mivel rövidítek az úton, a síneken megyek olyan 2-300 métert. Érdekes, elsősorban az extrém különbségek miatt. Ugye ahol élek, Borella és ahol az iroda van Fairfield Gardens elég előkelő lakórészei Colombonak. No nem rózsadombot kell elképzelni, ugyan úgy tele van szeméttel az utca, ott a tehén, a kéregetők, a forgalom meg minden. Talán egy picit csöndesebb, de otthonhoz képest még ezek is zajosak. Ami miatt látszik, hogy előkelő az az, hogy hatalmas kerítések vannak, amik mögül kikandikál a házi cseléd és, ha be lehet látni, akkor ott elég tisztességes házak és autók vannak. Mondhatni hemzseg minden a luxustól. Tehát innen lépek a sínekre, ahol köszön a harmadik világ minden nap egy szép és hatalmas jó reggelt. Elképesztő, hogy miért laknak emberek ennyire közel a vonatsínekhez. Szinte a síneken élnek és mindig arrébb mennek, amikor jön a vonat. A síneken mosnak fogat az ujjukkal és egy pohár vízzel, ott fürdenek, teregetnek, játszanak, beszélgetnek és bizony nem egyszer a dolgukat is ott végzik. A tehén, a kecske a kutyákkal és macskákkal egyetemben a sínek mentén felhalmozódott szeméthegyet túrják és komolyan mondom, ugyan azzal a tekintettel bámulnak rám, mint az emberek. Kb én vagyok az ott lakóknak a reggel 9 es főműsor, a Mokka minden reggel, amit lehet bámulni, mert érdekes. Érdekes még ez az út, mert nagyon kell figyelni. A beton gerendák, amiken a sínek nyugszanak elég ritkásak és nincsen köztük a tér rendesen feltöltve kövekkel, így sok helyen csak a gerendákon lépkedve lehet előrehaladni, ha nem lyukról lyukra akarok menni. Ahol nincs lyuk ott általában egy kiskutya alszik, amire ugyan csak nem érdemes rálépni. A gerendákon meg sok esetben egy adag **** van. Emellett mind a kettő irányból jöhet vonat és szembejövőket is kerülgetni kell. Tehát abban a 2 percben nagyon figyelek. Ezek után egy gyors ugrással elhagyom a síneket és legalább 20 másodpercen keresztül magamon érzem még az ott élők tekintetét, mert a „kereszteződés” ahol a sínekről lejövök egy gyakori találka hely nekik. Fairfield Gardens, megint csak hatalmas házak, az egyik kis utcában a háziszolga MINDEN reggel lemos egy Nissant és látom, hogy a garázsban még ott van két bazi nagy Jeep. Majd a következő sarkon megérkezek az irodába. Ez nem az óceánparton van, semmi öt csillagos szálloda. Egy ház, a mi irodánk a földszinten van. Bemegyek, köszönünk egymásnak. Leülök a tiszta asztalomhoz, mögöttem ott egy kis halas „tavacska” az irodán belül, tisztaság, minden nap takarítanak, légkondi, ventilátor... Előveszem a laptopomat, bedugom, majd bekapcsolom. Körbenézek. A főnököm, néha előttem érkezik egy fekete MACbookja van, a kollégámnak, tőlem balra meg egy vadi új HP laptop. Megbeszéljük mi volt tegnap, kivel mi történt, vicces e-maileket továbbítunk egymásnak, jó a hangulat. Aztán rájövök, hogy ami itt van hármunk előtt az asztalon az valószínűleg többet ér, mint amit az 5 perce látott emberek egy életen át keresnek. Fura, kifordult, extrém világ.

Rég nem írtam. A lakótársaim ezt is megjósolták. Miért igaz minden, amit mások megjósolnak? :) Nem mint, ha nem történt volna velem semmi. Rengeteg dolog történt, amit érdemes megosztani, csak egyszerűen mindig találtam valamit, ami fontosabb volt, mint a blog írás. Kifogas.txt

Több, mint egy hónapja dolgozom itt. Ez tulajdon képen három testvércég együtt. Én ebből kettőnek dolgozom. Az egyik outdoor management, csapatépítő tréningeket szervez: www.wilddrift.com (igen, nekem fizetnek azért, hogy paintballozzak, dzsungel túrázzak és egy hegyi folyóban ússzak elképesztően gyönyörű környezetben :P) A másik inkább vezetőkészség fejlesztésre koncentrál és a felsőbb, stratégiai vezetőknek szervez egyéni tanácsadást vagy leginkább indoor tréningeket: www.unleashtalent.com én inkább ennek a cégnek dolgozom, egy 360°- os értékeléssel kapcsolatos projectet viszek, de amúgy marketing, termékfejlesztés és ad hoc dolgok vannak, mivel kis cég. Mondjuk, ha a hármat egybe vesszük, akkor nem annyira kicsi, olyan 20+ ember is dolgozhat összesen itt.

Tehát jól érzem magam. Sokat tanulok, élvezem azt amit csinálok, új embereket ismerek meg, kimozdulok. Pont az ellentéte annak, amit a másik cégnél csináltam és pont az, amire vágytam. A főnököm inspiráló, elismeri a munkát és dicsér, de emellett konstruktív visszajelzést is ad. a közvetlen kollégám egy ős AIESEC-es, vagy 7 évet töltött el a szervezetben, AI-nak (AIESEC globális vezetés) is indult, de a panel nem választotta ki. Tehát nagyon jól megvagyunk, tőle is sokat tanulok.

Próbálok időrendben haladni. Először a wild driftről írok, mert most voltam megint egy két napos programon és így az előző is jobban él bennem. Nem fordítom, le mert ezt nem lehet, ez wild drift. Ez A csapatépítő tréning a Sri Lankai vadonban. A 2 nap, ami olyan lendületet tud adni csapatoknak, cégeknek amivel aztán hosszú évekre beindulhat az üzlet. Motiváció, kötődés, csapatépítés és rengeteg tapasztalat és tanulás. Elképesztő dolog látni az embereket a buszon odafele és vissza, más emberekként térnek vissza a nagyvárosba.

A helyet úgy hívják, hogy Belihuloya. A sziget közepe fele van a hegyes részen, colombotól dél keletre. Egy Hortons Plains nevű helyhez közel, ahol a híres „World’s end” található. Ez azt jelenti, hogy a „Világ vége”. Körülbelül úgy kell elképzelni a helyet, hogy a semmiből hírtelen 1.5-2 km magas hegyek emelkednek ki, az egyiket megmászva, amikor felérsz a csúcsra, egy szakadék van, a hegy lábáig és állítólag egész Sri Lankát lehet látni onnan, na ezért hívják a világ végének. Itt fent még én sem jártam és célom elmenni oda. Egy kis hegyi faluhoz közel az erdőben van a tábor egy dúzzasztott folyó partján. Mesés a hely. Nincs a trópusi hőség, a hegyek miatt, de még mindig elég meleg van, hogy egy szál sortban legyél (este azért nem árt egy hosszú gatya). A táborban van áram, de a résztvevők sátrakban alszanak és fákra erősített zuhanyzókban tisztálkodnak. Az itt töltött napok, nem a tisztaságról és a civilizált környezetről szólnak, hanem a természethez és egymáshoz való közelségről. A táborból a folyópartra számos út vezet le. Az egyik a fákra erősített, magas kötél és akadálypálya, ami egy irodához, asztalhoz szokott embernek hatalmas kihívást jelent. A mesés folyóparton van az úszás, majd a tutajépítés. Úszás. Igen kiemeltem, mint ahogy korábban írtam, a Sri Lankaiak nem tudnak úszni, így az úszás,a folyó és a víz, mint közeg kihívás nekik és a legtöbben rettegnek tőle. Itt kapnak egy mentőmellényt, amivel nem tudnak elsüllyedni, majd rendesen oktatva vannak pár tempóról, meg hogy ne pánikolajnak a vízben. Ezek után „úsznak” egy picit olyan mély vízben, hogy a lábuk már ne érjen le. Ez a legtöbbeknek életre szóló élmény. Ezt a fél órát arra szoktam használni, hogy én is lustán lebegjek egy mellényben háton fekve a mesés tájat bámulva és ezzel demonstrálva nekik, hogy túl lehet élni a vizet. Majd jön a tutajépítés és a program. Nem mondom, hogy bővelkednek eszközökben, de abból igen jó tutaj építhető. Kapnak köteleket, hordókat és pallókat. Ebből össze lehet állítani egy tutajt, ami akár 18 embert is átvisz a túlpartra. Persze rendesen megvan a történet, a körítés, az idő, a cél stb stb. Közben mi egy kamerával járunk körbe körbe és kérdéseket teszünk fel a résztvevőknek, amiből aztán este a TV előtt le lehet vonni a tanulságokat. Kiderül, hogy nem terveztek rendesen, a csapat nagy része nem tudta, hogy mi van, nem voltak a szerepek szétosztva vagy egyszerűen az emberek nem tudták mi a cél… A kiadós vacsora, ami általában barbeque után mindenki jól alszik… Persze van még rengeteg más program amiket csinálnak a csapatok, kincskeresés a dzsungelben, paintball és kisebb játékok, amikből ugyan csak rengeteget lehet tanulni. Itt is egyre több felelősséget kapok, de nagyon érdekes önmagában is, a játékok miatt, az emberek miatt.

Amikor Colomboban vagyunk, akkor is sokszor megyünk találkozókra vagy, ha itt van program az is érdekes. Múltkor például a Sri Lankai tőzsdén tartottunk egy programot. Vicces volt nézni ahogy a felnőtt, 35-50 éves menedzserek a tőzsdén gyerekként rohangálnak színes műanyag síkidomokkal a kezükben, közben mindenféle érdekes hangot adnak ki, mivel nem kommunikálhatnak normálisan egymással. Azt hiszem jól fognak telni az elkövetkezendő hónapok.

Bár most a munkámról már sokkal szívesebben és sokkal többet írok, a gyakorlat nem csak abból áll. Meghívást kaptam a volt szobatársam bátyjának az esküvőjére, Indiába. Egy tradicionális, Indiai, 5 napos esküvőt kell elképzelni körülbelül 400 vendéggel. Az egészet megspékelte, hogy a házasodók nagy AIESECesek, a szobatársam bátyja MC (nemzeti vezetés) volt Indiában, míg az ifjú ara AI (globális vezetés), így a világ minden pontjáról érkeztek vendégek. Egy előkelő szállodában voltunk, teljes szobaszerviz és hagyományos indiai lakomák. Bangalore nem kimondottan turista látványosság, de egy lényegesen nagyobb város, mint Colombo, így hát bevetettük magunkat nagy bevásárlóközpontokba és én pl végre normális kajához (Subway :)) jutottam. Ezt is máshogy értékeled, ha amúgy nincs ilyen a közelednben…

Az egészre az vetett árnyékot, hogy kb 3 nappal az indulás előtt sikeresen elkaptam valami trópusi lázat, ami egészen 40 fokig vitte fel a testhőmérsékletemet, így korházban, orvoshoz is mentem. Kaptam antibiotikumot, meg lázcsillapítót, de nem vagyok 100% ig meggyőződve, hogy pontosan tudták, hogy mim van. Az orvos azt mondta, hogy, h én úgy érzem, hogy el tudok menni az esküvőre, akkor menjek. Vasárnap este csak 37 volt a hőemelkedésem, így úgy döntöttem, hogy nekivágok, hisz tudtam, hogy egy előkelő szállodában ugyan úgy tudok feküdni és az esküvő csak 2 nappal később kezdődött. Hát azt a két napot még végig feküdtem 40 fokos lázzal, majd pont amikor már Indiában is el akartam menni orvoshoz, a lázam egyik pillanatról a másikra elmúlt. Így picit szédelegve, meg betegség után, de részt tudtam venni az esküvőn és élvezni is tudtam. Sajnos a fényképezőm megint úgy gondolta, hogy akkor ő most nem készít képeket, így csak párat tudtam csinálni. A holland lány gépével csináltunk rengeteg képet, de persze nem tudtuk átmásolni őket időben, így CDn fogják elküldeni nekünk. Amint megjön, felteszem őket.

Érdekes élmény volt kimozdulni és „haza” jönni. India más. Az emberek mások. Sokkal barátságtalanabbak, kevesebbet mosolyognak és a TUK TUK (asszem ott valami Trisanak vagy minek hívták) sofőrök is bunkóbbak. A szervezettség nagyobb, a buszok egyenbuszok és megállók is inkább vannak. Persze, India nagy és a városok nagyon különbözőek egymástól. Egyszerű példa, hogy más nyelvet beszélnek a különböző városokban. Angol a közvetítő nyelv, amin egész India tud beszélni, egyébként könnyen elképzelhető, hogy nem értik meg egymást, pedig ugyan abban az országban élnek. Tehát Bangalore egy elég fejlett város, nem jelenthetek ki semmit egész Indiáról.

Sri Lankán a helyzet változatlan. Bár mostanában kevesebb, de még mindig vannak pukkantások. Ez azt eredményezi, hogy nem mernek idejönni a gyakornokok. Viszont haza meg mennek. Ez azt eredményezi, hogy Július végétől lehet én leszek az egyetlen AIESEC gyakornok Sri Lankán. Ez meg azt eredményezi, hogy nem fogjuk tudni Teresaval fizetni D házat. Nem akarok költözni. Az AIESEC esek a D ház ellen vannak. Még mindig lelki sebnek érzik, hogy korábbi gyakornokok saját maguknak kerestek lakást, mert az AIESEC esek képtelenek voltak egy normálist találni. Szerintük ez drága és egy gyakornok sem engedheti meg magának. Szerintem, ha van elég gyakornok az országban, akkor kb 3 ezer rupival drágább (kb 5k HUF), mint az ami szerintük normális. Az ami szerintük normális, tele van csótánnyal, moszkitóval és általában olyan helyen van, amit nem lehet megközelíteni, ha esik, ja és minden másnap betörnek…

De nem akarom bántani őket és bízok bennük. Most például jön állítólag egy cseh lány MT(menedzsment gyakorlat: marketing, HR, pénzügy ilyesmik) traineeshipre. Persze, hiszem, ha látom és már itt van. Természetesen úgy tálalták neki D házat, hogy ő inkább egy „olcsó” helyre akar menni. Én is oda akartam… :) No majd küldök neki pár emailt, picit elmagyarázom neki, hogy az itteni olcsó, az nem európai olcsó. De, az itteni drága az még mindig olcsó Európában.

Tehát ma lesz egy kisebb beszélgetés a tulajjal, hogy hova merre hány óra. Biztos vagyok benne, hogy nem akarja, hogy kiköltözzünk, de nem fogjuk tudni fizetni a teljes árat, így remélem hogy meg fogunk tudni állapodni egy mind két fél számára előnyös összegben. Nem akarok költözni. Jól esne legalább azt tudni, hogy van egy hely a fenekem alatt, amit úgy hívhatok, hogy „otthon”. Itt semmi sem fix, semmit sem vehetsz úgy, hogy adva van. Még az iroda is költözik valószínűleg, mert az itteni tulaj egy idióta, de az legalább marad a kerületben. Tehát könnyen lehet, hogy nemsokára a minden napos reggeli történetem más irányba fog kezdődni vagy máshonnan.

No azt hiszem nagyjából leírtam a történéseket. Ez van velem, a blogokat olvasom, bár most picit lemaradtam a fent említett történések miatt, de minden esetre: szia Szaki, Boca, Viki, Vicki, Erika és mindenki más! Remélem jól vagytok és jól telnek a napok a világ minden pontján!

Üdv mindenkinek otthon is!

Jaq

Ui.: jaj, jaj nem is mondtam, 24 éves vagyok! :) Az első wild driftről vannak már fent képek, az Indiaiak később jönnek

Megváltozott a telefonszámom

Sziasztok!

Mivel az új cég állja a telefonköltséget az ő kártyjukat fogom használni, ezért megváltozott a telefonszámom. Hétfőtől már csak ez fog élni.

+94 77 3796 786

Az sms nem drága... :D

Valamivel ki kéne még tölteni ezt a teret...
Észrevettétek, hogy a blogom fejléce angolul van, viszont a blogot magyarul írom? Miért? Hmm na ezen gondolkodom egy darabig.

üdv

Jaq

A darab folytatódik...

Kellemes éppen adott napszakot mindenkinek!

Itt ülök az AIESEC konferencián és picit szuicid módon a rendelkezésemre álló üres 1.5 órát nem alvásra, hanem blog írásra használom. Ja és amúgy gondot jelentett elkezdeni magyarul írni ezeket a sorokat.

Akkor pár szót a konferenciáról… Hektikus vagy szervezetlen? Nem is tudom melyik a jó szó rá. Igazából erre számítottam és ezekhez igazítottam az elvárásaimat. A faci párom (tréner társ) enyhén szólva nem feladat orientált, ami a session (tréning) kidolgozás közben elég idegesítő tud lenni. No sebaj Tóbiás. A konferencia, ahogy a legtöbb általában saját magát dolgozta ki. Ezt azt hiszem úgy mondják szépen, hogy kialakult. Ezt is sejtettem, tehát nem aggódtam magam halálra. A delegáltak élvezik, mi is élvezzük. Energikus és valamilyen megmagyarázhatatlan okból csak 15 perces a késés. Én órákra számítottam, mert a konferencia menedzser is olyan szétszórt, mint a konfetti szilveszterkor. A konferencia témája a Bee movie. Nem tudom mi a magyar címe, de egy animációs film a méhekről, asszem Disney. Lényeg a lényeg, van egy egész konferencián át tartó verseny a csapatok között. Aminek az egyik része a méhcsípés. Annyit kell tenned, hogy a két mutatóujjaddal egy fullánkot formálsz a saját fenekeden és azt beledöföd az áldozatod fenekébe. Ez picit komplikált tud lenni, de ha az áldozat nem számít rá könnyen kivitelezhető. Na most, mivel én nem vagyok egyik csapat része sem, mert faci (tréner) vagyok, nem döfhetek senkit. Én viszont többet érek, mert faci vagyok, a második szorzó azért van, mert külföldi vagyok, a harmadik meg lányok részére, mert fiú vagyok. Ez azt eredményezi, hogy kilencszer annyit érek mint bárki más és azt, hogy nem tudok normálisan végigmenni a folyosón, mert mindenki a fenéken akar döfni… Amúgy tetszik a játék fenntartja a hangulatot állandóan és büszke vagyok, mert ma még csak egyszer döftek le. Itt két nemzeti konfi van egy évben, így megpróbálnak minél több dolgot belepréselni egybe. Ez három nap szóval majdnem egyenlő a lehetetlennel, hogy minden közönséget rendesen elérd és átadd a kívánt üzenetet. Persze ezért ügyesen kell leszűkíteni a konfi céljait, azt gondolom, hogy ez okosan lett összerakva és megvalósulni látszik. A helyszín meglepően jó alacsony árért. A koszt kifogástalan, a szobák kényelmesek, a mosdó tiszta. Egy tréning komplexum körülbelül 2 órányira Colombótól és mint olyan nem egyedül vagyunk itt. Ami abból a szempontból vicces, hogy picit furán néznek ránk az emberek, amikor a fenekünket védve menekülünk a másik elől, aki éppen a saját fenekével közelít a mienk fele.

A global villagen (hmm: minden nemzet kirak, ételt, italt és kultúrát meg történelmet egy asztalra, ami aztán a többiek elfogyasztanak. Hát én vittem egyedül italt. Sikerült egy üveg barackpálinkát megmentenem abból a 6 üvegből, amit hoztam. Hozzáteszem, hogy ez igen figyelemreméltó teljesítmény, hiszen Colombóban mindenki aki picit is nyugati kultúrában akarja érezni magát és ismeri az aiesecet az hozzánk jár inni. Tehát hungarian tequilát itattam velük (Akik ismerik azoknak jó, akik nem és AIESECesek, hát ismerjék meg, akik nem AIESECesek azoknak most elég legyen annyi, hogy nagyon erős és utána ég a beled mint a bivaly – NEM, nem diszkriminálok senkit, csak lusta vagyok leírni. persze most jövök rá, hogy ez a zárójeles rész legalább annyira hosszú, mintha leírtam volna. mind1 így marad.) Felajánlottam az első 3 poharat egy Sri Lankai, egy nem Sri Lankai lánynak és saját magamnak! :) MEgleő módon könynen találtam, aztán még meglepőbb volt, hogy az üveg maradék része kb 30 másodperc alatt fogyott el. Még meglepőbb, hogy bár nem találták finomnak, de nem hidaltak le. Aztán rájöttem. Megkóstoltam az erős pistát. 3 hónap Sri Lankai kaja után komolyan mondom alig csíp…

A buli aztán jóóóóóó volt :)

Levontam pár tanulságot a konfiból. Jól esett újra picit visszacsöppenni az AIESECbe. Mindig jól esik. Ha hazamegyek vadul reintegráljatok, mert durci leszek! :)

Egyrészt rádöbbentem újra, hogy azt az érzést, tapasztalatot, élményt, amit egy AIESEC traineeship ad nem lehet igazából szavakba önteni. De az biztos, hogy egy olyan fantasztikus élmény ami vétek kihagyni. Nélküle nem teljes az AIESECes életút, hatalmas lendületet ad elkezdeni az életet miután épp kicsöppenünk a fősuliról. Megállsz a saját lábadon, a világ minden montján szerzel barátokat. És nem ismerősöket, mint mondjuk egy nemzeti konfi után, hanem BARÁTOKAT. Vagy még többet… Megtapasztalod a világot fejjel lefelé és megtanulod értékelni azt amid van, amid volt és amid lesz. Megszereted saját hazád és megtanulod mit jelent magyarnak lenni. Belülről érted meg azokat a szavakat, hogy proaktivitás, empátia, önállóság, függetlenség. Valamint, nem utolsó sorban megtapasztalod a munka világát, hogy mit szeretsz, mit nem szeretsz, merre vezet az utad. Nap, mint nap a határaidat feszegeted és tolod kijjebb és kijjebb. Nagyszerű, fantasztikus, csodálatos. És nem csak most, hogy éppen fent vagyok, akkor is így gondolom, amikor lent vagyok, ezért maradtam itt!

Másrészt, igen egyszerű dologra jöttem rá. Szeretem Sri Lankát. Szeretem tájat, a klímát, az embereket, a különleges mosolyukat, a tengerpartot, az életre kelt történelmet, az exkluzivitást és nem utolsó sorban a Sri Lankai AIESECet, akármennyire is nyomik! :)

Minden esetre csak pár részletet ragadtam ki az egészből. Hihetetlen élmény, különleges és különböző. Nem hagytam volna ki semmi pénzért.

Kanyarodjunk vissza Colombóba. Mi újság velem állás terén. Hát meg mondom egyenesen nem volt egyszerű az utóbbi időszak. Igazából egyszer fent egyszer lent érzés. Normális esetben egy idegen országban ekkora bizonytalanság valszeg teljesen kiakasztott volna, de most szándékosan figyeltem rá, hogy annak ellenére, hogy „a szitu gázos” se belül, se kívül ne legyen érezhető. Természetesen a belül része érezhető, hisz mosolyogni bármikor tudok. Azt hiszem nem is sikerült teljesen, mert az utóbbi héten eléggé idegesítettek az idióta emberek körülöttem. Amikor 3x megkérdezet, hogy érted amit mondok öreg? Erre ő: persze persze. A buszon: Megy ez a busz XY helyre? – fejrázás. Érted amit kérdeztem? – Igen … 15 perc múlva: Mikor kell leszállnom? Megy ez a busz XY helyre? – ŐŐŐ nem bocsi… igazán bocsi… szállj le. Apád… és akkor néhány helyzetben ezt szorozd meg… na mind1 túltettem magam rajta és csak egyszer kiabáltam egy TUKTUK sofőrrel.

Jaj elkalandoztam. Tehát nem volt egyszerű az utóbbi idő, néha kilátástalannak tűnt, de aránylag ügyesen lavíroztam, lehetőségek mindig voltak és a konferencia, meg új lakótársak beköltözése eléggé lefoglalt. Végül is felhívtak attól a cégtől, ahova először jelentkeztem és akik azóta húzták a válasz adást (én aszittem ez a Sri lankai nem) felhívott, hogy egy picit módosított JD-vel meghallgatnának újra. Tartsak nekik egy prezentációt általam választott témáról hétfőn. Megtörtént, dobbantottam, kedden felhívtak, hogy megkaptam az állást. Wiiiiiihhhhháááááá

Nagyon tetszik a cég, a profilja és az állásleírás is. Nagyon jól fogom itt érezni magamat az elkövetkezendő egy évben. Egy kis tréning, egy kis sales, egy kis marketing. Minden van benne de a lényeg, hogy nem kell napi 10 órát a gép előtt gubbasztanom és sokat fogok utazni, illetve végre emberekkel dolgozom.

Túl is vagyok az első két napon. A nemzeti HR konferenciával egybekötve volt a HR kiállítás. Rögtön mélyvízbe dobtak. Mehettem networkolni a Sri Lankai HR piacon. Izgi volt. a Cégről sem tudok olyan marha sokat, az embereket egyáltalán nem ismerem. De elvoltam, gyűjtöttem kb 15-20 névjegyet. Azért páran nem beszéltek angolul, de rendesek voltak, értelmesen hümmögtek. De ami a legjobb, hogy alig aludtam az AIESEC konfi után, de a fáradtságot csak fizikálisan érzem. Mentálisan teljesen fel vagyok pörögve, végre emberekkel tudtam beszélgetni, megismerni őket, tudtam mozogni stb stb. Nem egy rohadt szürke irodába négy fal között kell tengetnem a nappalaimat. Holnap 7 megbeszélésre megyek a marketinges emberkével. Előre várom, ez kellett, hogy szívesen ébredjek fel a napra, hogy várjam, hogy mi fog történni, a kihívást az újat a változatosságot! Hétvégén megyek 2 napos outdoor csapatépítő programra. WIIIHHÁÁÁÁÁ

Itthon is minden rendben van éppen, olcsó az albérletem és jó. 5 percre lakom gyalog az irodától…

A volt szobatársam még mielőtt elment meghívott Indiába a bátyja esküvőjére. Hát, ha már itt van a szomszédban gondoltam átruccanok. Egy 5 napos tradicionális Indiai esküvőre megyek Június végén Bangalore-ba. Nagyon várom, nem mindennapos élmény lesz!

Na lassan kimerül az elem. Azért még pár random élményt leírok. Főztem megint. Gulyást. Meglepően jó lett. (köszi a receptért apu!) Előtte vásároltunk a itt hypermarketnek számító supermarketben. A konferenciára szerettem volna venni kacsazsírt, hogy csináljak paprikás, hagymás zsíros kenyeret. Hát az AIESECesek kinevettek, amikor meghallották mit akarok. Aztán a supermarketben akkor kezdett gyanús lenni a dolog, amikor a 3. ember, a raktárvezető vagy ki sem tudta miről beszélek. Zsír. Kacsazsír vagy disznózsír. Állati zsír, főzésre. – Olaj??? - Nem wazze mondom, hogy zsír… -Főzni??? –Igen – Olaj??? Végül kaptam valami tehén olajat, de nem hasonlít semmire amit eddig ismerek. Biológiai kérdés, itt az állatoknak nincs zsírja vagy annihilálódik, amikor leölik vagy nem használják ezek a szerencsétlenek??? Éééérdekes szitu. Végül vajas paprikás kenyeret ettünk. Mármint a konfin. A gulyás jó lett.

A másik téma, hogy most ugye két kínai-szingapúri lánnyal lakom és hát nagyon mások. Kultúrálisan eléggé kihívást jelentenek. Kérdezel tőlük valamit. Pl.: szereted a csokit? Ekkor egymásra néznek. Mintha nem értenék a kérdést. Ekkor te megismétled a kérdést. Aztán a másiktól jön a válasz, mint aki kérdeztél, de igazából nem kapsz választ a kérdésedre. Rájöttem, hogy amikor egymásra néznek, akkor mentálisan kapcsolatba lépnek egymással és egyéni vélemény híján csoportvéleményt generálnak, majd véletlenszerűen az egyik outputjára kerül az info, aztán ő osztja meg a generált választ. Tuti, hogy ez történik, más nem lehet.

Na ezt a végére. Bocsi ha bárkinek azt mondtam vagy írtam, amikor emgkérdezte, hogy mizu, hogy olvasd el a blogom. Megfogadtam, hogy ilyet nem csinálok. Most picit hektikusak voltam a napjaim és nem volt sem időm sem türelmem a gép előtt lenni sokat.

Remélem otthon minden rendben mindenkivel, aki még az utolsó sorokat is elolvassa. Igen VELED minden ok? :)

Minden jót!

Jaq

uui.: a Blogon job felül a régi link alá bekerültek az új képek is. egy másik programot használok ezentúl, ami sokkal egyszerűbb és felhasználó barátabb.

Vége az első felvonásnak

Sziasztok!

No nekivágok ennek is! Nem tudom, hogy lesznek-e magvas gondolatok, most úgy ültem le ide, hogy kiírom magamból a dolgokat amennyire csak tudom. Pontosan 3 hónapot töltöttem már el ezen a szigeten ez még szentimentális töltetet is ad a dolgoknak.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy helyes-e ilyet leírni épp a matching maniak közepén, de úgy döntöttem leírom. Először is ezt a blogot saját magamnak is írom, hogy a jövőben vissza tudjak tekinteni és úgy döntöttem saját blogomban lehetek picit önző. Másodszor szeretném ezen keresztül is eloszlatni azt a tévhitet, hogy az AIESEC es gyakorlat csak és kizárólag magáról a gyakorlatról szól, mert bizony találkoztam ezzel, nem is egy embertől. Harmadrészt arra is van a blogom, hogy megosszam amit tanultam, hogy mások is tanuljanak belőle.

In medias res: Kiléptem a gyakorlati helyemről és éppen munka után nézek a napos Sri Lankán. Az egész döntést vagy 1.5 hónapos érlelés, vélemény kérés előzte meg. Beszéltem én otthon sok emberrel, itt sok emberrel, kikértem a tanácsaikat. Gondolkodtam, kérdeztem, vártam. Persze, mint miden AIESECesnek nekem is az volt az első gondoltam, hogy akkor beszéljünk a főnökkel, beszéljünk a céggel. Megesett. Előrelépés nem történt.

A megannyi kisebb dolog mellett, amiket még elviseltem volna két dolog volt, ami tulajdon képen elérte, hogy nap mint nap rossz érzéssel a gyomromban ébredjek, hogy élvezzem még a tömött buszt is amíg nem érek be és hogy „átvészeljem” a nappalok és alig várjam, a nap végét. Ez valahol nem normális… Igazából a cégkultúra az, amit nem igazán tudsz felmérni 7300 km-ről. Na már most van ugye a német munkakultúra, ami meglehetősen sok struktúrát, folyamatot, rugalmatlanságot, szigort és precizitást igényel. Ez szép és jó dolog, nemhiába működik a német gazdaság, én viszont ismerve magamat német nyelvtudásom ellenére szándékosan nem akartam odamenni elsősorban a munkakultúra miatt. Ezért is irányoztam magam erre fele, mert azt gondoltam, hogy itt nem találkozok vele. Hát úgy néz ki a dolog, hogy sikerült kifognom az egyetlen céget, ami így működik itt Sri Lankán… és működik, jól. Nincs is semmi kivetnivalóm, csak egyszerűen abba a légkörbe nem vagyok való ezt éreztem minden nap minden percében. Ja igen, még annyi, hogy ez az egész meg volt spékelve az itteni kultúrára jellemző munka alkoholizmus és a CEO-tól (ügyvezető igazgató) való rettegés.

Gondolom feltűnt, hogy az elején még írtam a munkáról, aztán egyre kevesebbet, majd semmit. Ez bizonyára ugyan annak a tudat alatti dolognak köszönhető, ami miatt az ember nem egy 2 méter magas szemétkupacot vagy egy láb és kéz nélküli csövest, hanem egy templomot fotóz az utcán. Pedig mind kettő lehet érdekes… A kultúra egyébként az első nap visszaköszönt és sokkolt, amikor kezembe nyomtak egy 30 oldalas leírást, hogy hogyan kell viselkedni az irodában. Amiben még az is részletezve volt, hogy az asztal melyik negyedére helyezhetem a mobilom vagy egy pohár vizet vagy azt a 3 lap papírt, ami engedélyezett. Persze én látom az egész mögött az értelmet, meg az miértet (nem mindig), meg hogy ez hatékonysághoz kell, de ez egyszerűen nem én vagyok, nekem nem ez kell a hatékonysághoz. Nekem ez NEM kell a hatékonysághoz. Mind emellett gondoltam, hogy nem baj, alkalmazkodok sima ügy, a munkám jó lesz, érdekes lesz, simán elviselem. No, hát úgy alakult hogy a munkám nem volt jó és nem volt érdekes. Bár nem tagadom kihívó volt, de az is csak azért, mert ki kellett találnom, hogy a CEO mire gondol anélkül, hogy bármiféle visszajelzést kaptam volna tőle. Olyan, mintha Bartkóbáznál, csak nem kapnál válaszokat, ja és mindezt határidőre… izgi… Tehát nagyjából arról szólt, amit csináltam napi 10 órában sokszor, hogy az interneten kerestem, majd azok alapján kérdéseket fogalmaztam meg, majd elküldtem őket a CEOnak, majd újra, mivel azt kaptam vissza, hogy az szar. Aztán persze eljött Sri Lankára (ekkor mindenki dolgozott szombat vasárnap is mindenféle bonusz nélkül és nem ám valami program, hanem nézhetted ahogy a CEO gépel a projektoron…), amikor eljött persze megbeszéltem vele, amikor már átláttam a dolgokat, hogy ez így nem lesz jó egy éven keresztül, ezt nem fogom tudni csinálni, nekem kellenek emberek akikkel tudok dolgozni, ki kell mozduljak, interakcióra van szükségem. Erre jött a nagyon diplomatikus válasz, hogy a műtéthez is kell a sebész, akinél a szike van meg az aneszteziológus, aki elaltatja a beteget. Lehet, hogy az aneszteziológus szeretné fogni a szikét, de nélküle nem alszik a beteg, nincs műtét. Ha jól csinálom, amit csinálnom kell esetleg 6-7 hónap múlva lehet szó arról, amit szeretnék.

Ezen a ponton akkor aztán megint gondolkodtam. Azért vagyok itt hogy alkalmazkodjak mindenhez? Azért vagyok itt, hogy a tűrőképességem nőjön? Nem… azért vagyok itt, hogy tanuljak, tapasztaljak, önállósodjak. Nem azt mondom, hogy nem tanultam volna belőle, ha maradok, meg biztosan keményedtem volna, de hosszú távon csak monotonitás tűrésről szólt volna a dolog. AIESECben beszélünk a proaktivitásról, arról, hogy gondolkodj, dönts, cselekedj meg ezernyi dologról még… arra jutottam, hogy, ha ültem volna szépen a popómon akkor lehúztam volna egy évet szépen strucc módjára. Hát nem. Bevállaltam a kockázatot, az ismeretlent és léptem. Természetesen mindenkinek kommunikáltam, akit ér ez a döntés, így az AIESECesekkel is a céggel is. Azt kell mondjam, hogy miután előadtam az érveimet mindenki megértett és támogatott. Csak a CEO nem. Kaptam tőle pár levelet, amiknek köszönhetően egyértelművé vált számomra, hogy jó döntést hoztam.

Az egész folyamatból magából rengeteget tanultam. Hogyan kell felmondólevelet írni angolul, hogyan kell a megfelelő szavakat használva kommunikálni, hogyan kell a csapatvezetőddel szemben ülve ezt a szemébe mondani. Mert ő jó ember, nem a kollégákkal volt baj, ők nagyon rendes és segítőkész emberek, akiktől még tanulni is lehetne. Egyszerűen nem illettem bele ebbe a motorba, az én fogaskerekem nem illeszkedett semmihez. Ezért éreztem nap mint nap. Ez nem a cég hibája, az nagyon is jó, működik és azt gondolom, hogy a jövőben a gyakornokoknak nagyon is jó tapasztalatot fog adni, ahogyan a múltban is tette. Egyszerűen az én személyiségem nem passzolt hozzá, az ami vagyok.

Egy szó mint száz, kiléptem és úgy gondolom, hogy jól tettem. Hogyan tovább? Természetesen jelentkeztem egy másik céghez, ahol a munkám sokkal több interakcióval jár. Annak rendje és módja szerint volt jelentkezés, esettanulmány, interjú és még egy programra is elvittek próbának. Csak éppen elfelejtettek felmérni… nagyon jók és eddigi hibáimból tanulva úgy érzem, hogy ezt nagyon jól tudnám csinálni és élvezném, de most húzzák az időt, ami elbizonytalanít. Elhívtak egy másik programra, de közben hosszú hétvége és ünnepek, az idő meg telik. Elkezdtem más lehetőségek felé nézni, milyen egyéb AIESEC-es gyakorlatok vannak itt, ismerősök stb. Az is felmerült opcióként, hogy magának az AIESEC-nek fogok dolgozni, mert itt az ER-t (céges kapcsolatok) csak külföldi tudja csinálni rendesen, méghozzá abból is a fehér ember. Évek óta nem volt rendes ER itt és már most látok egy csomó dolgot, amit laikusként is azt mondom, hogy meg lehetne csinálni. Persze tisztában vagyok vele, hogy MC-ben illetve egy cégnek dolgozni teljesen más dolog. Többek közt arra fogom használni az időt a programig, hogy eldöntsem mit is akarok kezdeni még ezen a szigeten. Mert itt akarok maradni még jó pár hónapig. Valami azt súgja, hogy így tegyek. Rengeteget tanultam az elmúlt 3 hónap szinte minden percéből és minden amellett szól, hogy ez továbbra is így lesz.

Nem egyszerű, de meg fogom oldani. Segítségre és támogatásra van szükségem a barátaimtól, otthonról, mégis nekem, önállóan kell megbirkóznom a helyzettel. A kihívás megvan, a lehetőségek előttem, a döntést nekem kell meghoznom…

Tehát nagyjából ezek foglakoztattak az utóbbi időben, de persze nem lenne Sri Lanka, ha ne történnének a dolgok. Itt minden lassú, de ha valami történik az hírtelen történik. mindig készen kell legyél, hogy meg kell oldanod egy helyzetet, amire nem számítasz, mert itt mindig van új. Ilyen például, hogy beköltözött hozzánk két szingapúri lány. Méghozzá az én szobámba. A többiek azt kérték, hogy kifizetik a lakbér két harmadát, de szeretnék megtartani a szobájukat. Így az új lányokkal lakbér harmadát harmadoljuk, így nevetséges áron vagyok egész jó körülmények között. Persze ők Szingapúrban teljesen más körülményekhez és életvitelhez szoktak, sokat segítek nekik a beilleszkedéssel. Emellett elkezdtem jógázni. Kiderült, hogy az egyik AIESECes profi és szívesen ad nekem órákat. Cserébe megígértem, hogy főzök neki magyartot. Nem sokat tudok még, de azt hiszem nagyon jól ellazítja az embert és segít feldolgozni a stresszt, kondiban tartja a testet. Ráadásul a srác sokat mesél a történetéről és a tudományos hátteréről a különböző gyakorlatoknak. Jó lesz megtanulni. Csütörtökön a kínai lányt búcsúztatva elmentünk az elefánt rezervátumba, ahol sikerült végre elefántagolnom, meg fürdetnem is őket. Persze ők is fürdettek engem… hihetetlen mennyire készséges, hatalmas állatok.

Itt most megint 4 napos ünnep van. Amit hát az ember nem egy koszos, büdös nagyvárosban tölt, így úgy néz ki most először mióta itt vagyok az összes Sri Lankai gyakornok nekivág a déli partnak. Ahol ugyan a szezon már leköszönőben van, de a keleti parton, ahol viszont most köszön be választások utáni terror dúl és hát nem akarunk hírtelen pukkanni, szóval marad a jól bevált déli part.

Tehát történnek velem a dolgom. Izgalmas és kihívó a gyakorlatom és még inkább azzá teszem. Most én is kíváncsi vagyok mit fogok a következő posztba írni! :)

Nem lett olyan hosszú, mint gondoltam. Lényeg hogy tudjátok kik vagytok, legyetek önmagatok és azt ne adjátok fel soha!

üdv

Jaq

A vihar előtti csend

http://www.youtube.com/watch?v=TXIdEH5rs40

Sziasztok!

Ezzel a linkkel szeretném kezdeni, és elsősorban a külföldön tartózkodó blogger társaimnak ajánlanám. Nézzétek meg. Én már otthonról is láttam, meg hallottam ezt a dalt, de innen valahogy más az íze. Teljesen más.

Nem nincs honvágyam. Legalábbis az irodalmi értelemben, ahogy azt otthonról elképzeltem, hogy milyen is lehet. Persze hiányzik egy csomó mindenki és minden otthonról, de nem úgy hogy ne tudnék itt semmit se értékelni. Persze lehet hogy majd ez az állapot is eljön, de egyenlőre csak azt tudom, hogy sokkal, de sokkal jobban értékelem azt a pici országot ott Európa szívében.

Ez a post rövidecske lesz picit, elsősorban csak a múlt hét előtti hétvégén történteket szeretném megosztani, meg hát régen frissítettem a blogot. Nem mintha nem történnének velem dolgok, de úgy döntöttem, hogy csak egyben fogom leírni, mert úgy izgalmas olvasmány és úgy nem lehet levonni elhamarkodott követeztetéseket. Tehát nemsokára újabb nagy postra lehet számítani.

Amiről beszámolnék az z AIESEC esek által szervezett közös újév köszöntő. meg volt rá hívva mindenki. Szülők, tagok, öregek, fiatalok. A tradíciók mellett hagyományos falusi játékok is voltak. Természetesen megpróbáltam minél többön részt venni.

Így került arra sor, hogy hátra kötött kézzel fellógatott kalácsot ettem, majd vizet ittam, majd sárkány módjára lisztet okádtam, ahogy a kép is tanúskodik róla.

Cserepet is ütöttem rúddal, no meg párnacsatáztam. Ezen a ponton azért megállnék kicsit. Mert amúgy a többi játék koedukált volt és a versenyszellemnek a résztvevő része, meg a „gyerünk élvezzük együtt” része dominált. Magyarul jól éreztem magam, nem akartam nyerni. Viszont a párnacsata az úgy nézett ki, hogy egy olyan 180cm magasan lévő farönkre kellett felülni és megkapaszkodni a comboddal szembe egy másik nyakassal. Ha nem estél le rögtön, akkor egyik kezed hátra a gatyádba, a másikba párna és már ütheted is. Na hát az ellenfelet azt kaptam, még véletlenül sem választhattam. Itt már picit gyanús volt a történet. No de nem baj ezt is ki kell próbálni! Na hát a srác szerintem profi rúdülő párnacsatás volt vagy mi. Először csak finomat kapott, meg hagyta magát. Aztán közepeset, aztán nagyot. Semmi. Meg se moccant. Aztán irgalmatlan nagyot és akkor se. Akkor még nagyobbat akartam és ekkor ütött ő, én meg fordultam le. Később elmagyarázták, hogy ő pont erre várt, hogy egy picit elveszítsem az egyensúlyom. Amúgy tényleg nem egyszerű annyira, mint amennyinek látszik vagy hangzik. Na mind1. Volt még kötélhúzás meg hagyományos etetés is mint múltkor. Az AI director (globális szinten a régióért felelős AIESECes vezető) pont a szigeten volt, ő is nagyon élveztem, összeismerkedtem vele.

Vasárnap az egyik AIESEC es elvitt minket az állatkertbe ingyen. Picit viccesnek tartom az árkülönbséget a belépők tekintetében. Így szól: a helyi 50 rupit fizet a belépőért, a külföldi 1000 rupit. Jól érzem, hogy ez hússzoros különbség? :) Maga az állatkert nem volt nagy szám, a pesti nagyobb és annyira nem értek az állatokhoz, hogy lássam az érdemi különbséget. Minden esetre egy nyugodt és jóleső napot sikerült eltöltenünk.

Még egy dolgot leírok, amit nem bírok magamba tartani. Ma kaptam egy olyan visszajelzést magamról, amire nem számítottam és nagyon érdekes gondolatok kezdtek felmerülni bennem a kapcsán. Azt mondták nekem, hogy nagyon komoly vagyok és nem tudnak elképzelni egy kicsit őrülten.

Hmm tényleg erről lenne szó? Lehet, hogy felvettem egy amolyan komolyság pajzsot a most körülöttem történő dolgok miatt? Lehet hogy így próbálom meg kezelni a változásokat, így próbálok alkalmazkodni? Nem először hallom, hogy ne aggódjak annyit, vegyem könnyebben a dolgokat. Most meg azt, hogy egyszerűen legyek önmagam. Túl jól sikerült a komolyodás. Hol van itt az egyensúly, hol a játékosság?

„Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem azért öregszünk meg, mert elfelejtünk játszani.”

Most megyek és lenyírom a szakállam. Elvitték a nigériaiak a fésűmet (nem tom mi a francnak nekik) szóval mérce nélkül lehet valami egyedi megoldás lesz, de legalább tuti nem tűnök túl komolynak holnap. :)

Na csoki, hamarosan jelentkezek nagyposttal!