Vége az első felvonásnak

Sziasztok!

No nekivágok ennek is! Nem tudom, hogy lesznek-e magvas gondolatok, most úgy ültem le ide, hogy kiírom magamból a dolgokat amennyire csak tudom. Pontosan 3 hónapot töltöttem már el ezen a szigeten ez még szentimentális töltetet is ad a dolgoknak.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy helyes-e ilyet leírni épp a matching maniak közepén, de úgy döntöttem leírom. Először is ezt a blogot saját magamnak is írom, hogy a jövőben vissza tudjak tekinteni és úgy döntöttem saját blogomban lehetek picit önző. Másodszor szeretném ezen keresztül is eloszlatni azt a tévhitet, hogy az AIESEC es gyakorlat csak és kizárólag magáról a gyakorlatról szól, mert bizony találkoztam ezzel, nem is egy embertől. Harmadrészt arra is van a blogom, hogy megosszam amit tanultam, hogy mások is tanuljanak belőle.

In medias res: Kiléptem a gyakorlati helyemről és éppen munka után nézek a napos Sri Lankán. Az egész döntést vagy 1.5 hónapos érlelés, vélemény kérés előzte meg. Beszéltem én otthon sok emberrel, itt sok emberrel, kikértem a tanácsaikat. Gondolkodtam, kérdeztem, vártam. Persze, mint miden AIESECesnek nekem is az volt az első gondoltam, hogy akkor beszéljünk a főnökkel, beszéljünk a céggel. Megesett. Előrelépés nem történt.

A megannyi kisebb dolog mellett, amiket még elviseltem volna két dolog volt, ami tulajdon képen elérte, hogy nap mint nap rossz érzéssel a gyomromban ébredjek, hogy élvezzem még a tömött buszt is amíg nem érek be és hogy „átvészeljem” a nappalok és alig várjam, a nap végét. Ez valahol nem normális… Igazából a cégkultúra az, amit nem igazán tudsz felmérni 7300 km-ről. Na már most van ugye a német munkakultúra, ami meglehetősen sok struktúrát, folyamatot, rugalmatlanságot, szigort és precizitást igényel. Ez szép és jó dolog, nemhiába működik a német gazdaság, én viszont ismerve magamat német nyelvtudásom ellenére szándékosan nem akartam odamenni elsősorban a munkakultúra miatt. Ezért is irányoztam magam erre fele, mert azt gondoltam, hogy itt nem találkozok vele. Hát úgy néz ki a dolog, hogy sikerült kifognom az egyetlen céget, ami így működik itt Sri Lankán… és működik, jól. Nincs is semmi kivetnivalóm, csak egyszerűen abba a légkörbe nem vagyok való ezt éreztem minden nap minden percében. Ja igen, még annyi, hogy ez az egész meg volt spékelve az itteni kultúrára jellemző munka alkoholizmus és a CEO-tól (ügyvezető igazgató) való rettegés.

Gondolom feltűnt, hogy az elején még írtam a munkáról, aztán egyre kevesebbet, majd semmit. Ez bizonyára ugyan annak a tudat alatti dolognak köszönhető, ami miatt az ember nem egy 2 méter magas szemétkupacot vagy egy láb és kéz nélküli csövest, hanem egy templomot fotóz az utcán. Pedig mind kettő lehet érdekes… A kultúra egyébként az első nap visszaköszönt és sokkolt, amikor kezembe nyomtak egy 30 oldalas leírást, hogy hogyan kell viselkedni az irodában. Amiben még az is részletezve volt, hogy az asztal melyik negyedére helyezhetem a mobilom vagy egy pohár vizet vagy azt a 3 lap papírt, ami engedélyezett. Persze én látom az egész mögött az értelmet, meg az miértet (nem mindig), meg hogy ez hatékonysághoz kell, de ez egyszerűen nem én vagyok, nekem nem ez kell a hatékonysághoz. Nekem ez NEM kell a hatékonysághoz. Mind emellett gondoltam, hogy nem baj, alkalmazkodok sima ügy, a munkám jó lesz, érdekes lesz, simán elviselem. No, hát úgy alakult hogy a munkám nem volt jó és nem volt érdekes. Bár nem tagadom kihívó volt, de az is csak azért, mert ki kellett találnom, hogy a CEO mire gondol anélkül, hogy bármiféle visszajelzést kaptam volna tőle. Olyan, mintha Bartkóbáznál, csak nem kapnál válaszokat, ja és mindezt határidőre… izgi… Tehát nagyjából arról szólt, amit csináltam napi 10 órában sokszor, hogy az interneten kerestem, majd azok alapján kérdéseket fogalmaztam meg, majd elküldtem őket a CEOnak, majd újra, mivel azt kaptam vissza, hogy az szar. Aztán persze eljött Sri Lankára (ekkor mindenki dolgozott szombat vasárnap is mindenféle bonusz nélkül és nem ám valami program, hanem nézhetted ahogy a CEO gépel a projektoron…), amikor eljött persze megbeszéltem vele, amikor már átláttam a dolgokat, hogy ez így nem lesz jó egy éven keresztül, ezt nem fogom tudni csinálni, nekem kellenek emberek akikkel tudok dolgozni, ki kell mozduljak, interakcióra van szükségem. Erre jött a nagyon diplomatikus válasz, hogy a műtéthez is kell a sebész, akinél a szike van meg az aneszteziológus, aki elaltatja a beteget. Lehet, hogy az aneszteziológus szeretné fogni a szikét, de nélküle nem alszik a beteg, nincs műtét. Ha jól csinálom, amit csinálnom kell esetleg 6-7 hónap múlva lehet szó arról, amit szeretnék.

Ezen a ponton akkor aztán megint gondolkodtam. Azért vagyok itt hogy alkalmazkodjak mindenhez? Azért vagyok itt, hogy a tűrőképességem nőjön? Nem… azért vagyok itt, hogy tanuljak, tapasztaljak, önállósodjak. Nem azt mondom, hogy nem tanultam volna belőle, ha maradok, meg biztosan keményedtem volna, de hosszú távon csak monotonitás tűrésről szólt volna a dolog. AIESECben beszélünk a proaktivitásról, arról, hogy gondolkodj, dönts, cselekedj meg ezernyi dologról még… arra jutottam, hogy, ha ültem volna szépen a popómon akkor lehúztam volna egy évet szépen strucc módjára. Hát nem. Bevállaltam a kockázatot, az ismeretlent és léptem. Természetesen mindenkinek kommunikáltam, akit ér ez a döntés, így az AIESECesekkel is a céggel is. Azt kell mondjam, hogy miután előadtam az érveimet mindenki megértett és támogatott. Csak a CEO nem. Kaptam tőle pár levelet, amiknek köszönhetően egyértelművé vált számomra, hogy jó döntést hoztam.

Az egész folyamatból magából rengeteget tanultam. Hogyan kell felmondólevelet írni angolul, hogyan kell a megfelelő szavakat használva kommunikálni, hogyan kell a csapatvezetőddel szemben ülve ezt a szemébe mondani. Mert ő jó ember, nem a kollégákkal volt baj, ők nagyon rendes és segítőkész emberek, akiktől még tanulni is lehetne. Egyszerűen nem illettem bele ebbe a motorba, az én fogaskerekem nem illeszkedett semmihez. Ezért éreztem nap mint nap. Ez nem a cég hibája, az nagyon is jó, működik és azt gondolom, hogy a jövőben a gyakornokoknak nagyon is jó tapasztalatot fog adni, ahogyan a múltban is tette. Egyszerűen az én személyiségem nem passzolt hozzá, az ami vagyok.

Egy szó mint száz, kiléptem és úgy gondolom, hogy jól tettem. Hogyan tovább? Természetesen jelentkeztem egy másik céghez, ahol a munkám sokkal több interakcióval jár. Annak rendje és módja szerint volt jelentkezés, esettanulmány, interjú és még egy programra is elvittek próbának. Csak éppen elfelejtettek felmérni… nagyon jók és eddigi hibáimból tanulva úgy érzem, hogy ezt nagyon jól tudnám csinálni és élvezném, de most húzzák az időt, ami elbizonytalanít. Elhívtak egy másik programra, de közben hosszú hétvége és ünnepek, az idő meg telik. Elkezdtem más lehetőségek felé nézni, milyen egyéb AIESEC-es gyakorlatok vannak itt, ismerősök stb. Az is felmerült opcióként, hogy magának az AIESEC-nek fogok dolgozni, mert itt az ER-t (céges kapcsolatok) csak külföldi tudja csinálni rendesen, méghozzá abból is a fehér ember. Évek óta nem volt rendes ER itt és már most látok egy csomó dolgot, amit laikusként is azt mondom, hogy meg lehetne csinálni. Persze tisztában vagyok vele, hogy MC-ben illetve egy cégnek dolgozni teljesen más dolog. Többek közt arra fogom használni az időt a programig, hogy eldöntsem mit is akarok kezdeni még ezen a szigeten. Mert itt akarok maradni még jó pár hónapig. Valami azt súgja, hogy így tegyek. Rengeteget tanultam az elmúlt 3 hónap szinte minden percéből és minden amellett szól, hogy ez továbbra is így lesz.

Nem egyszerű, de meg fogom oldani. Segítségre és támogatásra van szükségem a barátaimtól, otthonról, mégis nekem, önállóan kell megbirkóznom a helyzettel. A kihívás megvan, a lehetőségek előttem, a döntést nekem kell meghoznom…

Tehát nagyjából ezek foglakoztattak az utóbbi időben, de persze nem lenne Sri Lanka, ha ne történnének a dolgok. Itt minden lassú, de ha valami történik az hírtelen történik. mindig készen kell legyél, hogy meg kell oldanod egy helyzetet, amire nem számítasz, mert itt mindig van új. Ilyen például, hogy beköltözött hozzánk két szingapúri lány. Méghozzá az én szobámba. A többiek azt kérték, hogy kifizetik a lakbér két harmadát, de szeretnék megtartani a szobájukat. Így az új lányokkal lakbér harmadát harmadoljuk, így nevetséges áron vagyok egész jó körülmények között. Persze ők Szingapúrban teljesen más körülményekhez és életvitelhez szoktak, sokat segítek nekik a beilleszkedéssel. Emellett elkezdtem jógázni. Kiderült, hogy az egyik AIESECes profi és szívesen ad nekem órákat. Cserébe megígértem, hogy főzök neki magyartot. Nem sokat tudok még, de azt hiszem nagyon jól ellazítja az embert és segít feldolgozni a stresszt, kondiban tartja a testet. Ráadásul a srác sokat mesél a történetéről és a tudományos hátteréről a különböző gyakorlatoknak. Jó lesz megtanulni. Csütörtökön a kínai lányt búcsúztatva elmentünk az elefánt rezervátumba, ahol sikerült végre elefántagolnom, meg fürdetnem is őket. Persze ők is fürdettek engem… hihetetlen mennyire készséges, hatalmas állatok.

Itt most megint 4 napos ünnep van. Amit hát az ember nem egy koszos, büdös nagyvárosban tölt, így úgy néz ki most először mióta itt vagyok az összes Sri Lankai gyakornok nekivág a déli partnak. Ahol ugyan a szezon már leköszönőben van, de a keleti parton, ahol viszont most köszön be választások utáni terror dúl és hát nem akarunk hírtelen pukkanni, szóval marad a jól bevált déli part.

Tehát történnek velem a dolgom. Izgalmas és kihívó a gyakorlatom és még inkább azzá teszem. Most én is kíváncsi vagyok mit fogok a következő posztba írni! :)

Nem lett olyan hosszú, mint gondoltam. Lényeg hogy tudjátok kik vagytok, legyetek önmagatok és azt ne adjátok fel soha!

üdv

Jaq

A vihar előtti csend

http://www.youtube.com/watch?v=TXIdEH5rs40

Sziasztok!

Ezzel a linkkel szeretném kezdeni, és elsősorban a külföldön tartózkodó blogger társaimnak ajánlanám. Nézzétek meg. Én már otthonról is láttam, meg hallottam ezt a dalt, de innen valahogy más az íze. Teljesen más.

Nem nincs honvágyam. Legalábbis az irodalmi értelemben, ahogy azt otthonról elképzeltem, hogy milyen is lehet. Persze hiányzik egy csomó mindenki és minden otthonról, de nem úgy hogy ne tudnék itt semmit se értékelni. Persze lehet hogy majd ez az állapot is eljön, de egyenlőre csak azt tudom, hogy sokkal, de sokkal jobban értékelem azt a pici országot ott Európa szívében.

Ez a post rövidecske lesz picit, elsősorban csak a múlt hét előtti hétvégén történteket szeretném megosztani, meg hát régen frissítettem a blogot. Nem mintha nem történnének velem dolgok, de úgy döntöttem, hogy csak egyben fogom leírni, mert úgy izgalmas olvasmány és úgy nem lehet levonni elhamarkodott követeztetéseket. Tehát nemsokára újabb nagy postra lehet számítani.

Amiről beszámolnék az z AIESEC esek által szervezett közös újév köszöntő. meg volt rá hívva mindenki. Szülők, tagok, öregek, fiatalok. A tradíciók mellett hagyományos falusi játékok is voltak. Természetesen megpróbáltam minél többön részt venni.

Így került arra sor, hogy hátra kötött kézzel fellógatott kalácsot ettem, majd vizet ittam, majd sárkány módjára lisztet okádtam, ahogy a kép is tanúskodik róla.

Cserepet is ütöttem rúddal, no meg párnacsatáztam. Ezen a ponton azért megállnék kicsit. Mert amúgy a többi játék koedukált volt és a versenyszellemnek a résztvevő része, meg a „gyerünk élvezzük együtt” része dominált. Magyarul jól éreztem magam, nem akartam nyerni. Viszont a párnacsata az úgy nézett ki, hogy egy olyan 180cm magasan lévő farönkre kellett felülni és megkapaszkodni a comboddal szembe egy másik nyakassal. Ha nem estél le rögtön, akkor egyik kezed hátra a gatyádba, a másikba párna és már ütheted is. Na hát az ellenfelet azt kaptam, még véletlenül sem választhattam. Itt már picit gyanús volt a történet. No de nem baj ezt is ki kell próbálni! Na hát a srác szerintem profi rúdülő párnacsatás volt vagy mi. Először csak finomat kapott, meg hagyta magát. Aztán közepeset, aztán nagyot. Semmi. Meg se moccant. Aztán irgalmatlan nagyot és akkor se. Akkor még nagyobbat akartam és ekkor ütött ő, én meg fordultam le. Később elmagyarázták, hogy ő pont erre várt, hogy egy picit elveszítsem az egyensúlyom. Amúgy tényleg nem egyszerű annyira, mint amennyinek látszik vagy hangzik. Na mind1. Volt még kötélhúzás meg hagyományos etetés is mint múltkor. Az AI director (globális szinten a régióért felelős AIESECes vezető) pont a szigeten volt, ő is nagyon élveztem, összeismerkedtem vele.

Vasárnap az egyik AIESEC es elvitt minket az állatkertbe ingyen. Picit viccesnek tartom az árkülönbséget a belépők tekintetében. Így szól: a helyi 50 rupit fizet a belépőért, a külföldi 1000 rupit. Jól érzem, hogy ez hússzoros különbség? :) Maga az állatkert nem volt nagy szám, a pesti nagyobb és annyira nem értek az állatokhoz, hogy lássam az érdemi különbséget. Minden esetre egy nyugodt és jóleső napot sikerült eltöltenünk.

Még egy dolgot leírok, amit nem bírok magamba tartani. Ma kaptam egy olyan visszajelzést magamról, amire nem számítottam és nagyon érdekes gondolatok kezdtek felmerülni bennem a kapcsán. Azt mondták nekem, hogy nagyon komoly vagyok és nem tudnak elképzelni egy kicsit őrülten.

Hmm tényleg erről lenne szó? Lehet, hogy felvettem egy amolyan komolyság pajzsot a most körülöttem történő dolgok miatt? Lehet hogy így próbálom meg kezelni a változásokat, így próbálok alkalmazkodni? Nem először hallom, hogy ne aggódjak annyit, vegyem könnyebben a dolgokat. Most meg azt, hogy egyszerűen legyek önmagam. Túl jól sikerült a komolyodás. Hol van itt az egyensúly, hol a játékosság?

„Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem azért öregszünk meg, mert elfelejtünk játszani.”

Most megyek és lenyírom a szakállam. Elvitték a nigériaiak a fésűmet (nem tom mi a francnak nekik) szóval mérce nélkül lehet valami egyedi megoldás lesz, de legalább tuti nem tűnök túl komolynak holnap. :)

Na csoki, hamarosan jelentkezek nagyposttal!

Tovaszállt… Smisha… az esztendő…

Most igazából az angol „gone” szóval szerettem volna kezdeni ezt a postot címként és legalább 2 percig kerestem a megfelelő magyar szót, hogy oda tudjam rakni azt is, hogy zarándok úton voltam, de nem sikerült. Remélem a tovaszállt is tetszik. :)

„Take the world as it comes to you and keep smileing all the time”

Ezt Anditól loptam. Nagyon igaz most Sri Lankára és rám…

Előrebocsájtom, hogy ez szép nagy postnak fog ígérkezni, mert rettentő sok minden játszódott le belül és kívül, amiknek még mindig nincs vége és valószínűleg hosszabb hónapokra bennem lesznek majd. Azt még megjegyezném, hogy tanult kollégám, aka Takács Gergely figyelmeztetett arra a tényre, hogy mostanában fog majd megcsappanni a blogom olvasottsága. Ez úton kérem a tisztelt olvasó közönséget, hogy nehogy megpróbáljanak ne olvasni a továbbiakban, mert annak súlyos következménye lehet a lelkiállapotomra! Előre is köszönöm! :)

Kezdjük időrendben akkor. Szingaléz és Tamil új év. Ezen a ponton sikerült megállapodniuk valamiben, vallási eredete van, mint a legtöbb dolognak. Azért a katonaság igen élénken képviseltette magát az utcákon. Bár a petárdázáskor nem jártam kint gondolom az nem lehetett annyira vicces nekik. Sokat szervezgettük a dolgokat, mert ez volt az utolsó hétvége amit együtt tudtunk tölteni, viszont kíváncsiak voltunk a hagyományokra is. Végül jól alakultak a dolgok. Szombaton elmentünk vásárolni a városba, majd át hozzánk, mert a D ház üres volt, mindenki elment az újévre. Csináltam egy csodálatos csirkepörköltet a lányoknak. 7 nyelven beszélt, kössz a segítséget apa. Mire hazaérek főzni is megtanulok. Itt jön a képbe megint az, hogy mennyire nem értékeled amid van. otthon herótom volt a csirkepörkölttől, mert majdnem minden második hétvégén az volt. Erre itt…

Vasárnap én elmentem az Sahan, az MCP (AIESEC nemzeti elnök) családjához, míg a lányok Sahan szomszédságában lévő másik AIESECes lányhoz. Aztán a nap folyamán még találkoztunk, mert együtt mentünk templomba és aztán a lány apukája mutatta meg a birtokát. Tehát Sahan családja nagyon rendes, tipikus Sri lankai család. Barátságosak, vendégszeretőek, picit tudnak angolul. Két gyerek, és a szülők élnek együtt. Vittem nekik ajándékot, csokit, sütit és curd-ot. (megnéztem szótárban, aludttej, de nekem eddig más tapasztalatom volt az aludttejjel, szal ez inkább maradjon curd) A ház takaros, nem túl gazdag, de nem is ordít a szegénység és szépen kitakarították.

Az újévről annyit érdemes tudni, hogy áprilisban szokott lenni és a csillagászathoz kapcsolódik, tehát évente változik a pontos időpont attól függően, hogy a nap éppen hol és hogy van és a csillagok hogyan állnak. A vicces az, hogy az új év nem úgy történik, mint nálunk, hogy 10…9…8 stb és akkor himnusz és hurrá. (megjegyzem nem nagyon értették, hogy minek van himnusz éjfélkor, úgy néz ki ez is eléggé Magyarországhoz kötődik), hanem az van, hogy 12:05 kor éri el a Nap a legmagasabb pontot Sri lanka fölött, ekkor mindent le kell tenni egészen 18:24-ig. Ez egy úgy nevezett transition (áthaladási) időszak. A senki földje, se nem tartozik a régi, se nem az új évhez. A vicces része a dolognak, hogy majdnem semmit sem lehet csinálni ebben az időszakban, se enni, se dolgozni. Imádkozni, olvasni és aludni szabad. Templomba mentünk és aludtunk. Előre vetíteném, hogy 18:24 kor lehet elkezdeni főzni a vacsorát, addig nem, am ugye legalább 1-1.5 óra, úgyhogy addigra már igen csak megéhezik a jó ember. A templom természetesen buddhista volt, a specialitása, hogy ebben csak női papok voltak. Nem akarok megsérteni senkit, de egy öreg, barna, kopasz, sárga fogú alak elég nehezen tekinthető nőnek. Minden esetre én elhittem. A templomban néhány hagyományos szertartást mi is végigcsináltunk. Ilye például virág és füstölő áldozatot bemutatni Buddhának. Na most, egy kör alakú szentély volt egy nagy szobor köré építve, az építményen kívül az összes reinkarnációja ott volt Buddhának, mind a 28 és bármelyiknek fel lehetett ajánlani a virágokat. Odabent páran imádkoztak, én szépen csöndben gondolkodtam. A következő lépés az volt, hogy hétszer körbe kellett járni egy a buddhisták által szentként kezelt fát, aztán egy kis virágos korsóból, mind a 8 helyen, ahol lehetett megöntözni azt. Egy épület volt a fa köré építve ami a vizet a fa gyökereihez vezette. Ezek után átmentünk ahhoz a lányhoz, akinél Smishaék voltak. Megmutatták a telket, szép nagy rizsföldek, virágok stb.. Igyekezni kellett haza, mert 18:24 kor el kellett kezdeni a következő szertartást. Sahan is elég félelmetesen vezet, de mentségére váljon, hogy az összes keskeny utcában dudált, mielőtt befordult volna. Megjegyzem, hogy az összes utca keskeny volt a külvárosban… :) Amikor hazaértünk, már előkészítettek mindent. Ahogy nálunk otthon a lencse hoz gazdagságot az új évre, addig itt a tej és a kakas. Szertartás arról szól, hogy egy kis köcsögben tejet forralnak addig, amíg az ki nem fut. A tűzet a konyha padlón rakják össze és ott is gyújtják meg, közben mindenki egy bizonyos irányba fordul. Miután kifutott a tej mindenki tapsol, a nők azért mert kezdhetik a főzést, a férfiak azért, mert tovább folytathatják a lustálkodást. :) A TV-ben ugyan ezekről a dolgokról számoltak be, csak híres emberek családját mutogatták, pl a miniszterelnökét.

A vacsora olyan 8 fél 9 körül lett kész. Bőséges volt és finom. Szerintem elkezdtem hízni itt Sri Lankán. Sok fajta étel, édesség, nézzétek meg a képeket. A hagyomány szerint az első falatot a családfő adja mindenki szájába, rólam is készült kép, ahogy az apa etet. A főétel halas tejberizs. A tejberizst itt nem rendes tejjel, hanem kókusztejjel csinálják és nagyon finom egy bizonyos chilis mártással. Aztán jöttek sorba a hagyományos édességek. Folyamatosan pakolták a tányéromba a kaját, én meg csak ettem, ettem és ettem… Örültek neki :). Az este folyamán képeket nézegettünk különböző AIESECes nemzetközi konferenciákról, majd aránylag korán nyugovóra tértünk, mert másnap korán keltünk és mentünk a lányokért. Jó élmény volt…

A következő pont ahova ugrunk, az szerda 16.-a Pontosan 2 hónapja vagyok Sri Lankán és pontosan az a nap, amikor Smisha utazik haza. 15.-én azért még volt egy búcsú buli biliárd, kis tánc stb… aztán 16.-án hajnalban keltem és átmente hozzájuk, hogy még munka előtt el tudjunk köszönni, mert ő ment a reptérre. Nem volt egyszerű. Nem hiszem, hogy ez a platformja a részleteknek ezen a téren, de nagyon sokat tanultam az életről… AIESECers say hello and good bye… a kedves elődöm szerint see you soon. Eljutottam arra a pontra, hogy egyet értek vele, túl kicsi a világ, hogy ne találkozzunk újra hozzánk közel álló emberekkel!

Gombóccal a torkomban és hatalmas táskával dolgoztam végig a napot, majd este a közeli buszmegállóban találkoztunk és startoltunk Adam’s Peakre. (Ádám csúcsa, picit nagyon hülyén hangzik magyarul, maradok az angol verziónál) Vonattal mentünk Colombon belül egy másik állomásra, mert az AIESEC es aki velünk jött az állította, hogy a leggyorsabb, legkényelmesebb és a legolcsóbb. Ebből csak a legolcsóbb volt igaz, de megjegyzem, hogy kb 3 Ft al volt olcsóbb a jegy… Ez a srác annyira nem proaktív, meg igazából mi gyakornokok vittük magunkkal, de néha jól esett volna, ha fordítva van. Pl amikor egy tök ismeretlen város kellős közepén az éjszakában TUK-TUK ot keresünk, akkor reméljük, hogy a „merre van a főúton” kívűl mást is megkérdez a helyitől, de hát nem baj, jó indulatú a srác, mi meg feltaláljuk magunkat, erre van a gyakorlat itt. A busz Colomboból olyan 4 órát vett igénybe és zseniálisan beültem a busz bal leghátsó ülésére. Namost a vezető ugyna olyan őrülten ment, mint általában a többi, csak épp az út itt a hegyekbe vezetett fel kanyargós, hegyi utakon. Olyan 2 órán belül hányingerem lett igen durván, amivel a következő 2 órában küzdöttem már a busz elejében. A lányok nagyon rendesek voltak. Hoztak zacskót, előre ültek mellém, a kínai lány meg bekente a halántékomat kínai varázskrémmel. Anya mamának otthon üzenem, hogy pont olyanja van neki és becsülje meg, mert hat. A lányok azt mondják szúnyog és egyéb csípésre is jó.

Egy Hutton nevű városban szálltunk le a buszról, ami már a hegyekben volt. Miután megcsókoltam a földet gyorsan magamra is vettem még egy réteg ruhát, mert bizony hűvös volt már. A dolog úgy alakult, hogy 2 másik gyakornok és vagy 14 AIESECes kibéreltek egy kisbuszt, amibe mi már így nem fértünk be és a következő busz Adams peakre 2 óra múlva jött volna és 40 perc alatt ért volna oda. A drágább verzió mellett döntöttünk és TUK-TUKKal mentünk át. Végül is 4 részre osztva annyira nem is volt vészes. Az AIESECesek rosszul érezték magukat, hogy ők a kisbuszban tespednek, míg mi nyomorgunk a TUKTUKban, úgyhogy kitalálták, hogy a lányok mennek a kisbuszba és helyettük jön 3 fiú velem a TUKTUKban. Erre mondtam, hogy vicces mókásak, de nem fog egyik srác sem az ölembe utazni háromnegyed órán át. Kiegészítő információ: Egy ilyen három kerekű indiai csodajárgány három személyes. Kivéve ha éppen 6 gyakornok igyekszik részegen haza a buliból, mert akkor ugye 6 személyes, meg hát ebben az országban elég sok a kivétel. Tehát elég határozott lehetett az arckifejezésem, mert nagyon gyorsan belátták a 3 fiú egy lány verzióm helyességét.

A gyomrom még mindig kavargott a buszos élmény után és hát a TUKTUK sofőr sem éppen kímélte a járművet az éjszakában. Döngetett mint az állat a szerpentinen. Én meg fogtam szerencsétlen kínai lányt, hogy ki ne repüljön. Még szerencse, hogy időnként megálltunk, mert a lábam igen csak elzsibbadt néha. Ilyen állapotban vágtam neki Adams peaknek. Vettem egy pulcsit kb 300 Ft nak megfelelő rupiért, mert sejtettem, hogy az ingem nem lesz elég fent. Jól tettem. Az AIESECesek viccesek voltak a sapkában, már a hegy lábánál, de azért a végére megértettem a sapkát is.

Mit kell tudni Adam’s Peakről? Első és legfontosabb, amit én az odaérkezésem pillanatáig nem tudtam: ez egy zarándokút és mint olyan, nem egyszerű teljesíteni. Megint naiv voltam, amikor nekivágtam. én azt hittem, hogy odaérünk, megalszunk a tövében, majd hajnalban felmászunk napfelkeltét nézni, aztán vissza és haza. Amúgy 2300 méter magasan van, ha jól emlékszem 7 kilométeres út felfele, több mint 5000 lépcső. A képek és a számok remélem tudják érzékeltetni a távolságot, de ha nem akkor mondom: rohadt nehéz volt felmenni. Este 11 fele indultunk szépen felszerelkezve, nagy bátran voltam az élvonalban. Az első nagyobb pofon akkor ért, amikor körülbelül másfél órás túra után mosolyogva örömmel mondták, hogy akkor megérkeztünk a bejárathoz. Ekkor már rosszat sejtettem. Minden esetre az AIESECesek mindenkinek vettek egy-egy csomagot, amit a szertartásokhoz kellett felhasználni. Az első dolog egy érme csuklóra kötése volt, ami végig kísért az egész út során. Majd nem sokkal később egy kis adakozásért cserébe felkentek az ember homlokára egy sárga pontot is, aminek a jelentőségét sajnos nem tudom, de jól mutatott rajtam. Az út során végig boltok és pihenőhelyek voltak, amikre szükség is volt. Amúgy több ezer ember volt a hegyen fel és le és fent és lent. Az egész ki volt világítva végig… persze voltak sötét foltok ott picit tapogatni kellett a lépcsőket, de megoldottuk. Sok sok vízre volt szükség, okosan kellett öltözni, mert izzadtunk, de hideg volt, kellett cukrot is pótolni az út során, ilyen kis zacskóban lehetett venni. A mászásnak bár lehetett látni a végét, mégis végtelennek tűnt, valahol a 4. óra után jött a következő szertartás. Egy tűvel cérnát kellett erősíteni az oszlophoz, majd a cérnát addig húzni, amíg tartott, egy kis fém pálcát meg ráakasztani. Ez azt jelképezte, hogy Buddha ott kezdte el foszlott ruháját megvarrni és letenni a túrapálcát, mert nem volt már rá szüksége. Ezek mellett persze a füstölő sem maradhatott el. Mivel több ezer ember jár ott naponta el tudjátok képzelni mennyi cérna, füstölő volt ott. Ezek után folytatódott a mászás, sokan leszakadoztak már, nem bírták. Nem akarom fényezni magam, de azért az atlétika még meglátszik rajtam, elsőnek értem fel még ilyen edzetlen formában is.

Hajnali 5 fele értünk fel és azt mondták, hogy jó időt futottunk. Odafent egy gyűszűnyi kis templom, még kisebb szentéllyel és teljesen telítve emberekkel, harangozással és kántálással egy hideg szeles helyen. Ebben a pillanatban kérdezi meg magától a józan ember, hogy miért is vállalkozott erre az egészre. Hát azt hiszem azért, hogy azt mondhassam, hogy igen, megjártam, ott voltam, megcsináltam. Valami ilyesmi lehet a zarándok utak lényege, tervezem, hogy többet is kipróbálok. Minden esetre értem, hogy miért mondják, hogy ezt az ember az életében egyszer követi el. Nagyon nagy motivációra lenne szükségem, hogy még egyszer felmásszak. Aludtunk olyan 45 percet, dideregve 20 an összebújva a csúcson várva a pirkadatra. A nap sugarai életemben nem simogattak még ennyire, mint ezek. A szó szoros értelmében bontották le az emberekről a sapkákat és a pulcsikat, jótékonyan melegítették az egész hegytetőt. A fénysugarak megvilágítják a felfelé vezető több kilométeres utat, a völgyet, a vízeséseket… mesés látvány, megpróbáltam minél több képet csinálni. Egy gyors reggeli után elindultunk lefele, ami gyorsabban ment, de még így is nagyon fárasztó és hosszú volt. Dél előtt 11 fele értünk le, közben sikerült pár jó képet csinálnom, amin azért lehet érzékelni a hegyet.

Pár érdekes dolog még amiket megtudtam. Ide nem ér el a civilizáció, bár elektromosság megy fel, vizet forrásokból nyerik és semmilyen közlekedési eszköz nem megy fel. Bármi ami feljut az gyalog jut fel azon az 5000 lépcsőn, amin jöttünk vagy a másik oldalt lévő 5000-en. Ez azért vicces, mert az utolsó kisbolt is igen tekintélyes mennyiségű árukészlettel rendelkezik, amit ugye fel kell vinni, akár naponta pótolni. Ami még érdekes, hogy a templomba is lehet küldeni levelet, így a postának oda is kézbesíteni kell. Igen a postás mászta meg a legtöbbször életében Adams Peaket. Hetente többször. Wow. Egyébként fent van egy harang, amit annyiszor kell megkongatni, ahányszor jártál a csúcson. Nem hallottam 8-nál többet, de a postást el tudom képzelni… :)

A hazajutás sem volt egyszerű. Adams Peaktől Huttonba busz nem ment rendesen, szóval megint maradt a TUKTUK. A vicces az volt, hogy Huttonból Colomboba is limitáltak voltak a lehetőségeink. A buszok teljesen tele voltak emberrel, a légkondis buszokért verekedtek. Aztán mivel én nagyon siettem vissza kifogtam egy utolsó helyet egy kisbuszban. Meleg volt, büdös volt és körülöttem folyamatosan hánytak az emberek… ablakot nem lehetett elhuzni, mert zuhogott… nem volt egy álom :) Végül visszaértem és még a faci meetingre is odaértem (a következő AIESEC konferencián facilitátor leszek és erre a konferenciára készültünk)

Ezzel nagyjából le is zárult a dolog, péntekre sikerült 9.5 órát aludnom, ami elégnek bizonyult az életben maradáshoz.

A végére pár gondolat, ami mostanában jár a fejemben. Ezekkel kapcsolatban bátra lehet ám írni gondolatokat commentekben, szívesen látnám mi a ti véleményetek.

Azt mondta nekem egyszer egy barátom, hogy éld úgy az életet, hogy legyen mit mesélned az unokáidnak. Olyan élményeket, amiket élveztél, érzéseket, amik megmaradtak, történeteket, amik viccesek, amik meghökkentőek. Igaza volt. Annyival még kiegészíteném, hogy legyen történeted a barátaidnak is amit 30 éves korotokban egy szilveszteren osztasz meg velük és csak velük… Azt hiszem az elmúlt két hónap sokat ilyet adott. Ezektől több lettem, változtam úgy érzem. Ennek örülök és úgy érzem újfent köszönetet kell mondjak az AIESECnek és mindazoknak, akiknek a korábbi munkájának köszönhetem, hogy itt vagyok. Köszönöm.

Még egy dolog. Néha nagy szavakkal dobálózunk. A világ nagy és nehéz dolgait akarjuk megoldani, ez lendületet ad. Az érzés, hogy tényleg tehetek valamit arra késztet, hogy álmokat dédelgessünk, hogy elinduljunk a megvalósítás ösvényén. Ez tart bent minket a szervezetben, ez visz előre. Szép és nemes álmaink aztán idővel találkoznak az élet valójával. Iskola után, munkában a mindennapi hajtásban szépen lassan elfelejtődnek vagy félre lesznek rakva, hogy amikor majd megteremtettem a feltételeket magamnak és megvannak az erőforrásaim, akkor szépen változtatok. Ez így rendkívül logikusan hangzik, de ez az egyenes útja az álmok elfeledtének. Találkoztam egy sráccal, ki mellesleg a szobatársam volt egy hónapig. Nem töltött el sok időt az AIESEC-ben, de a gyakorlat annál nagyobb hatással volt rá és ő az emberekre maga körül. Ezt látni lehetett, érezni lehetett. Most hazament és döbbenetében nekünk írt vissza az emberekről és a helyzetről ott. Elhatározta, hogy változtatni fog és el is kezdte. Erről szól ez az egész, hihetetlen saját szememmel látni… menjetek gyakorlatra, életre szól és nem csak a tietekre!

ennyi voltam mára, köszönöm a figyelmet!

Jaq

Sigiria - üde folt

“Az összevisszaságban találd meg az egyszerűséget, a hangzavarban a harmóniát. A nehézségek közt mindig ott van a lehetőség.” (Albert Einstein)

Hmm megint sikerült magvas gondolattal kezdenem, pedig most nem vagyok annyira magamba merülve. Elkezdődött a szingaléz új év. Jövő hét hétfő szabad, meg a mai péntek fele. Ezt viccesnek találtam, no meg tegnap este buli volt, szóval ezt a fél napot kivettem. Elvitték a nagy francia ágyamat, mert kellett a főbérlőnek az új albérlők miatt, a mostani ágyam közepe picit lejt, de majd egyszer nekiesek kalapáccsal. Amúgy most éppen nigériai invázió van nálunk. Megy el a lakótársam egy hét múlva és idejöttek a barátai, velük fog utazni Indiába, Olaszországba stb… Én tiszteletben tartom a kultúrákat és a szokásokat, de ezek büdösek, koszosak és hangosak. Nem baj a szobámban nyugtom van :).

Lássuk a múlt hét végét. Dambulla és Sigirai a helyek neve, ahol voltam. Mivel azt rebesgették, hogy az út 5 órát vesz igénybe, kivettem egy fél napot, hogy időben odaérjünk. Végül is csak 4 óra 20 perc volt. A légkondis buszban sikeresen megfáztam, de ennek 3 napon belül nyoma sem volt. Mintha az immunrendszerem becsületesebben dolgozna itt… Három lánnyal utazgattam a hétvégén, a külkeres arányok miatt otthonosan éreztem magam, csak ők 3 különböző országból voltak :). Dambulla nagyon kis falu, leginkább egy piac van ott, ahova a farmerek viszik eladni a zöldségeket meg a barlangtemplom ami miatt ott voltunk. Az este jól telt, egy részeg pincér szolgált ki minket, akinek a felesége főzött. Finom volt és olcsó és sok. A magyar ember az ilyet szereti. Másnap elmentünk a barlangtemplomba. Eléggé turista célra lett kialakítva, de azért járnak oda a helyiek is imádkozni. Természetesen nekünk egy valag pénzbe került, hogy bemehessünk, nekik ingyen van. És ha én is imádkozni akarok? :) A helyet egyébként majmok is lakják, van bőven, készült néhány nagyon aranyos kép róluk, nézzétek meg. Az egyiken egy kölökmajom úgy néz, mint a Shrekben a macska, a másikon meg Smisha szoknyája alá kukucskál be. Nem voltak erőszakosak, nem kunyeráltak, jó arcok voltak. meg kellett mászni pár száz lépcsőt, ahol viszont a helyiek már picit túlságosan is nyomultak a portékáikkal és a kéregetéssel… nem szeretem. Minden templomba mielőtt belépsz le kell venned a lábbelit. Na itt a legerősebb napsütésben másztunk fel és a kő enyhén felhevült. Hát bár azt nem próbáltam, de ez durvább volt mint a parázson futás… legalább 100 métert kellett rohannunk. Maga a templom nagyon szép volt. Ősi szobrok, hűvös, csendes szellős. Jó hely egy kis kikapcsolódáshoz. 5 terem van, mindegyiket szépen lassan végignéztük. A túra után átmentünk busszal Sigiriába. itt jegyezném meg, hogy 800 ról 400 ra alkudtam a TUK-TUK ot, ami fejenként kevesebb min egy 100 as lett volna, de a lányok szerint meleg lett volna a tuktukon két falu között. Hát a buszon nyomorogva már más volt a véleményük…

Sigiria egy tipikusan olyan falu, hogy leszállsz a buszról ahol van pár ház. Na jó, aztán észreveszed a sziklát ami kitűnik a környezetből elég rendesen és a falu fölé magasodik. Nagyon hangulatos kis szállóban töltöttük az éjszakát, tele volt virágokkal és plüssmacikkal. Másnap korán reggel másztuk a sziklát. Több mint 1000 lépcső, víz szintes fal. A múlt regél, csodálatos kilátás, exotikus, ősi freskók a falakon, történelem… csodálatos. A világörökség része. Igazából fölöslegesnek tartom leírni lépésről lépésre, egy-egy kép többet mond ezer szónál. Olyan 5-6 órába telt az egész program. Fent a hangulat, a hely egyszerűen arra készteti az embert, hogy leüljön, nézze a csodálatos tájat és gondolkodjon. Nem véletlen, hogy oda jártak meditálni az öregek… persze lehet hogy csak levegőt nem kaptunk a lépcsők miatt :) Ebéd után elköszöntem a lányoktól, mert ők mentek tovább munka kapcsán. Úgy irigylem őket, olyan a munkájuk, hogy járják az országot…

Hazafele egyedül jöttem a buszon, picit magam alatt voltam, mert ugye otthagytam őket, meg beteges voltam. De határozottan és bátran bepréselődtem egy normál, nem légkondis buszra azzal a felkiáltással, hogy spórolok. Közvetlen a vezető mögött foglaltam helyet, úgyhogy kiláttam előre és oldalra is. legalább nem unatkozom, gondoltam először. Fél óra után féltem. Nem szoktam ilyenektől, de féltem basszus. Ezek nem normálisak ahogy mennek. Akkor húzódik csak vissza a saját sávjába, amikor szemben busz vagy teherautó vagy katonai autó jön. A többinél erősebb elven előz… A sebvűltó nem értem hogy nem törik ripityára, a motor szörnyű hangokat ad, a gázt padlóig nyomja (és a mellettünk lévő busz is, amit előzünk, meg a szembejövő is…) Centiméterek választanak el a karamboltól, az út szélén meg emberek, motorosok nézik a buszok őrült harcát. A srác, aki vezeti a buszt nem több 18 évesnél. Az út nagy részében 2 buddhista pap ült mellettem. Legalább nem voltak hangosak és büdösek. Mivel pont aznap sikerült a LTT nek felrobbantani egy minisztert megölve 20 embert majdnem az összes Colomboba tartó buszt ellenőrizték, így a mienket is. Plusz fél óra, halleluja. Persze a papoknak és nekem nem kellett leszállni, azért jó volt, hogy most nálam volt az útlevelem. Aztán a busz megállt egy kis falatozóban, hogy mindenki elvégezze a dolgát és egy kis táplálékhoz jusson. Egy hat órás út esetében ez érthető. A sofőr és az ellenőr behívtak a saját külön kis helységükbe és étellel, itallal kínáltak. Először gyanús volt és féltem bemenni, de aztán láttam, hogy nem akarnak rosszat, úgy hogy leültem és ettem meg ittam. Próbáltunk kommunikálni, bár szegényes volt az angoljuk, de végül is mutogatással meg angol szótöredékekkel egész jól ment. meséltek a robbantásról, én Magyarországról, aztán kérdezték van-e jogsim. Mondtam, hogy van motor meg személyautó. Erre azt mondták az jó, akarom e vezetni a buszt haza Colomboig? Erre majdnem kiesett a falat a számból. Mondtam, hogy érdekelne a dolog, de abból amit eddig láttam, éjjel 60 emberrel hátul azt hiszem nem szeretném köszönöm. Aztán ezen jól elvoltunk még pár percig, majd továbbindultunk.

Azt még leírom, hogy odabent a cégnél sikerült kiharcolnunk, hogy ihassunk teát. Mondtam, hogy akkor kell teafilter, tej és cukor. Erre tartóstej helyett vettek sűrített tejet... Érdekes élmény teával inni. :)

Leteszem most a billentyűket, mert picit beleuntam a gépelésbe. Hamarosan folytatom!

Nézzétek meg a képeket, nekem nagyon tetszenek és tényleg sokat mondanak!

Sűrített tej a teába.

Kandy - az édes oldal?

Hali

Tudjátok van az a játék amikor adnak valami teljesen egyszerű tárgyat és a kreativitásra felszólítva elő kell állnod pár percen belül 100 felhasználási lehetőséggel. Na játszunk: röntgenfelvétel a lábamról! Ki mire használná? Nálam végül egérpad funkciót tölt be. Meglepően jó, profi gamereknek is tudom ajánlani :)!

Egy hosszú és fárasztó nap után itt ülök a nappaliban megint ölemben a laptoppal blogot gépelve. Szerintem a héten még nem sikerült napi 5 óránál többet aludni, de igazából nem tudom mi viszi el az időt, olyan sok mindennel szeretnék foglalkozni, de csak 24 óra egy nap itt is… Megint érzésekről fogok írni, amik bennem vannak most, de az olvashatóság kedvéért azért megspékelem a szokásos élményekkel.

Hiszek az egyensúlyban az életben. Ez alatt sok mindent értek. Értem azt, hogy nem létezik jó, rossz nélkül, boldogság szomorúság nélkül. Értem azt, hogy meg kell tartani az életben az egyensúlyt bármiről is legyen szó, nem szabad túlságosan kötődni, addiktívvá válni. Azt hiszem picit most ennek az egyensúlynak a rosszabbik felén vagyok a legtöbb területen. Nem hiszem, hogy ez kulturális sokk vagy honvágy. Bár lehet, hogy az csak én nem élem meg annak. Egyrészt nem hiszem, hogy egyértelműen a kultúrának köszönhetem, másrészt nem vágyok haza annak ellenére, hogy talán ezek a tényezők otthon nem érnének. Minden esetre a hozzáállásomtól sok minden függ. Megpróbálok mindenhez pozitívan hozzáállni, tudom, hogy a másik oldalon több minden van és jönni fog az is. A gyakorlat keményíti az embert, csak ezek az izmok nem fognak látszani… ezek belül vannak.

A múlt hétvégén egy Kandy nevű városba sikerült ellátogatni, cipeltem magammal a holland lányok egy részét, az új Kínai lányt és Philipet. Szombat hajnalban indultunk a fél 6-os vonattal, előtte a bye-bye party , a szobatársam ment el. Majdnem megsirattuk egymást, pedig csak másfél hónap. De az alatt nagyon sok történt. Hiába… „AIESECers say hello and good bye…”

Sikerült 3 órát aludnom, és kellően proaktívnak lenni a vonaton, hogy épp az utolsó ülőhelyet elcsípjem. Korábban írtam, hogy nézzétek meg neten azokat az Indiai vonatokat, amikből mindenhol ember lóg ki annyira meg vannak tömve. Nem gondoltam, hogy a fél 6 os vonat ennyire tele lesz. Ezek nem normálisak basszus. De legalább a mellettem lévő család (ha jól érzékeltem a kocsi nagy részét ez az egy család foglalta el) megkínált kenyérrel, amit el is fogadtam, mert nem sikerült venni hajnalban semmit. Körülbelül 60 szelet kenyeret kentek meg, amit 2 zsákból vettek elő és adták hátra a gyerekeknek. Egy darabig gondolkodtam, hogy vajon az összes az övék vagy barátok is vannak, de aztán túltettem magam rajta. Amúgy a vonat egészen lenyűgöző helyeken ment. Völgyek, trópusi erdők, szakadékok, alagutak… gyönyörű. Nem tudtam fotózni, mert esélyem nem volt a táskámhoz jutni, de szerencsére látni láttam, így nem aggódtam. Az apuka ült mellettem és állandóan nevelte a gyerekeket ezért picit fájt a jobb oldalam a 3.5 órás út végére. Na a másik, 116 Km re van Kandy Colombotól. Ez 3.5 óra vonattal is és busszal is. Csak nekem tűnik ez nagyon soknak? Oké hogy nincs autópálya meg gyorsforgalmi, de basszus… Amúgy az egyik HB majdnem teljes létszámmal elkísért minket szombaton. Lehet tőlük tanulni, nekik is jó teambuilding volt, nekünk meg nagyon jól esett és hasznos volt, mert tudtak segíteni.

A város meglepően tiszta. Mondjuk utólag tudtam meg, hogy azért, mert a turisták által látogatott helyekről felszedik a szemetet és olyan helyek rakják le, ahol nem látszik. Ez is egy megoldás, csak azt nem értem, hogy ha már felszedik mért nem viszik el szemétégetőbe vagy ilyesmi. :) történelmi jelentőségű város Sri Lankán van egy gyönyörű tó, a Buddhizmus egyik legféltettebb ereklyéjét is itt tartják. A szállásunk nagyon olcsó és jó volt, meg voltam elégedve vele teljesen. Bár a mi szobánkban kint volt a WC, de nem volt annyira nagy gond. Az már inkább, hogy egy család lakott a mellettünk lévő szobában és 2 kölök akik ott aludtak reggelente ordibáltak és csapkodtak és hajigáltak. Ölhetnékem volt.

Szombaton meglátogattuk az AIESECesekkel azt a templomot ahol a fogat tartják. Lehúztak 500 rupival és még 150 et akartak kérni, hogy fotózhassak. A helyieknek ingyen volt… A kert nagyon szép, odabent is minden szép és ápolt. Annak ellenére, hogy rengetegen látogatják a templomot a világ minden tájáról. Kétszer motoztak meg. Katonák voltak bent a templomban. Itt is robbantottak a Tigrisek. Ez gáz, oké a középkorban is halomra ölték egymást az emberek vallásért, hitért, meg még most is, de egy templomot robbantani? Bár képes lennék megváltoztatni az emberek hozzáállását egy csettintésre. Azt mondja mindenki, hogy ha a fogat kihozzák akkor elkezd esni az eső. Mondtam, hogy akkor bent hagyhatják… :) Érdekes minden esetre hogyan konzerválódott ennyi időn át.

Szombaton partyzni akartunk menni, mert a városban van kettő, azaz kettő night club, de végül is kellőképpen fáradtak voltunk, úgyhogy egy kiadós vacsora után visszamentünk a szállásra és ott éreztük jól magunkat. Vasárnap egy botanikus kertbe mentünk, ami megint csak fantasztikus vizuális gyönyörrel látta ez a vizuális receptoraimat. Sok sok képet is csináltam. Nézzétek meg őket.

Pár random élmény: Megkérdeztem a kínai lánytól, hogy mennyien laknak Pekingben. Erre elkezdte számolni a nullákat az ujjain :). Pedig jól beszél angolul.

Hmm van még pár magvas gondolat a kis fejemben, de éppen nem vagyok olyan hangulatban, hogy ebben a postban osszam meg. Majd jönnek a következővel!

Itt jövő héten van új év. 4 nap szünet. wuuuuhuuuuuuuuu. Most hétvégén egy ősi várost látogatunk meg.

Majd jelentkezek! Legyetek politika mentesek, ahogy hallom… :D

ui.: Nagyon sok új kép van, nézzétek emg őket, a holland lányokét is feltöltöttem.

Unawatuna #2 - Holland lányok

Szervusztok!

Kezdenek az élmények töményen érni. Az elmúlt napokban kétszer elütött az autó, tengeribeteg lettem és hirtelen kiderült, hogy két lakótársam is elmegy. Hurrá...!

Az új irodában ülök, nem is zsúfolt annyira, mint amennyire gondoltam és végre nem ülnek a hátam mögött, az eléggé frusztrált. Innen mondjuk nem látszik az óceán, mert a szálloda másik felében van, de legalább nyugi van és el lehet szökni, ha kell :). Minden esetre, ha arra gondolok, hogy napi 9 órát fogok itt eltölteni heti 5 napot majdnem egy évig akkor megijedek. Szürkék az asztalok, szürkék! A fal meg fehér piros. Nincsenek növények, nem lehet cukrot és tejet tartani a hűtőben! Értitek!?!? :) Na mind, anya szerint nyafogok, valamilyen szinten igaza lehet. Asszem egy ideig most jó robot leszek, azt is kell néha.

Kezdem talán a hosszú hétvégével, ami most volt. Itt nincs húsvét, bár tudnak róla, de van valami muszlim ünnep plusz van poya day és ezek így egybekötve a hétvégével 4 szabadnapot eredményeztek. Mentünk hát délre megint. A tervekben szerepelt, hogy onnan elmegyünk majd szafariba is, de végül csak a környék tisztességes bejárása valósult meg.

Amikor elindultunk és megérkeztünk esett... olyan 5 órás út után baktattunk a szállás fele már gyalog, amikor hallottam, hogy felbőg a motor mögöttem. Egy ittas ünnepelt sofőrnek sikerült nem észrevenni minket tolatás közben az amúgy is keskeny úton. A szerb srác mögötte egy szép nagyott kapott, én meg tőle, aztán mindketten az árokban kötöttünk ki. Egyikünk sem egy aggressziv darab, de most felpattantunk és feltéptük a kocsi ajtaját és nem éppen nyugodtan kérdőre vontuk a figurát. Szerencsétlen legalább 165 magas lehetett és 65 kilo vasággyal, vigyorgáson és sorryn kívül mást nem nagyon tudott... aztán pár perc után eljöttünk, minden esetre oda fog figyelni tolatásnál az biztos.

A szállás drágább volt és rosszabb, mint az előző, de az már akkorra betelt a poya day miatt, de nem baj aludni és zuhanyozni tökéletesen megfelelt. Az eső napot parton való alvással és eső elől meneküléssel töltöttük. Először fáztam mióta itt vagyok. Másnap már jobb volt az idő ellátogattunk a közeli városba, aminek történelmi jelentősége volt. Az egyik első Hollandok által alapított város. Mivel az egyik első kolonizálók a Hollandok voltak Sri Lankán. Sok minden megmaradt szépen. Templomok, házak, szobrok, sir kövek. Az egész óváros fallal körülvéve. A falra fel lehet menni, gyönyörű látvány: a fal egyik felén az óváros, a másikon a végtelen óceán. A dolog pikantériája, hogy három holland lánnyal mentem és kb minden le tudtak fordítani a régi korokból, bár akadt gondjuk a több száz éves hollanddal. Fura mennyit változik egy nyelv pár száz év alatt is. Az zavart csak picit, hogy a helyi kéregetők leginkább a turisták által látogatót helyekre mennek, mert a külföldiektől kapnak pénzt. Zavart hogy fél óránként el kellett egyet hessegetnem a lányoktól. A helyiek meg még mindig lenyűgöznek milyen változatos módokon próbálnak meg pénzt szerezni a külföldiektől. A fal egyik bástyáján odajött hozzám egy srác és mutatta, hogy be lehet ugorni a vízbe. Elővett egy fotókkal teli kis könyvet, amiben mindenféle kitekert módon ugrálnak bele a vízbe aztán felajánlotta, hogy lefotóz. Igen meleg volt, egy pillanatig el is gondolkodtam rajta, de aztán mondtam, hogy nem köszi, amúgy meg nekem is van kamerám. Akkor aztán kiderült, hogy nem erről volt szó. Nekem kellett volna lefotózni, hogy ő beugrik a vízbe és aztán ezért még nekem kellett volna fizetni. Valahol megértem a logikát, de tőlem távol áll... :)

A party az este jó volt, bár nem volt annyira felszabadult, mint múltkor. A holland lányok elég zárkózottak, állítólag van barátjuk de én nem értem attól még mér nem lehet táncolni. Vagy ez nagyon kelet európai beállítódottság? Szerintem nem, csak gondoljatok Amszterdam piros lámpás negyedére. Egyszerűen ilyenek. Nem baj, jó volt.

Szombaton kisebb túrára mentünk, mert azt hallottuk, hogy van egy kis rejtett homokos tengerparti szakasz, amihez egy dzsungelen keresztül vezet az út. Uzsgyi nekivágtunk. Hát eltévedtünk. Pedig annyira nem nagy az a dzsungeles rész, de legalább kisebb kaland volt, hegynek fel, patakon át, sziklákon stb. Én élveztem a lányok másfél óra után kevésbé. Nagy nehezen leértünk a partra, ahol először láttam helyi a helyi fiatalságot bulizni. Nem azt a nyugatiasodott fajtát, hanem rendes Sri Lankai fiatalokat. A parton egy hajó mellett egy kis körben tömörült kb negyven ember és egy hatalmas dobot ütöttek egész ritmusosan, mellette kurjongattak és énekeltek. Hangos volt, de jó, élvezhető. A kör közepén egy lány és egy fiú táncolt egymással, de mintha versengtek volna, élmény volt nézni. Egy picit messzebb mentünk, mert hosszú távon azért hangos volt. Leheveredtünk holt fáradtan, aztán már mentünk is be a vízbe. Ahol mindenhol sziklák voltak.. sikerült is lehorzsolnom a lábam. A vicces az volt, hogy nem volt semmi árnyék, olyan volt a part kialakítása. Egy darabig kerestük, de aztán fél óra múlva rájöttünk, hogy naptej ide vagy oda, 2 kor a trópusi napon nem lehet meglenni árnyék nélkül. Tehát elindultunk haza, de most már zseniális módon, az úton, ahol is találtunk TUK TUK okat és haza tudtunk jutni a normális strandra. Jó érzés volt ott pihenni és inni egy jégideg sört. Aztán nem sokkal később megjöttek Smishaék. A bátyjával... hurrá #2. Amúgy jó fej, de az esti bulin nem kellett volna ott lennie. ;)

Vasárnap elmentünk búvárkodni. Reggel negyed 9 re beszéltük meg a találkozót. A telefonom magától elállította az időt, így késtem tíz percet és még szerencsétlen szerb srácot is kirángattam a mosdóból. Az indiai negyed 9 az valójában 11 óra, ha az egész család jön. Jobb ha tudjátok... De elfogyasztottam egy finom reggelit. Nem kellett volna. Egy kis oktatással kezdett a búvároktató, nem mondott újat, de jó volt még egyszer végighallgatni a dolgokat, régen volt az a vizsga. Már a hajón odafele éreztem, hogy ez az imbolygás megszűnhetne, aztán azzal nyugtattam magam, hogy a vízben jobb lesz. Nem lett, ott is volt hullámzás, sőt még a tengerben is lent. Eléggé háborgós volt a tenger. Láttunk egy hatalamas teknőst, halakat, korallt, de mint kiderült nem csak én lettem rosszul. Negyed óra után vissza kellett jönni, mert a csapatból csak egy ember nem etette a halakat.

A hazaút is vicces volt. Egy kisebb német csoporttal találkoztunk ott, akik Colombo közelében laktak és velük együtt összedobtunk egy kisbuszra. Hossza alkudozás után megállapodtunk, majd nekiálltunk ebédelni. Az ürge tíz perc után visszajött, hogy neki nem jó az ár és szinte elfutott. Mind kiderült talált egy másik fuvart a közelebbi városba. Felhívtuk telefonon és mondtuk neki, hogy ez nem járja így, megígérte, hogy visszajön. Összecsomagoltunk és amikor egy óra múlva sem jött még egyszer fehívtuk, akkor mondta, hogy mindjárt itt van értünk. Na hát a mindjárt este 6 után következett be, én be akartam neki szólni elég rendesen, de visszafogtam magam. Hazazötykölődtünk.

A héten ami érdemleges történt még az a szerdai baleset. A nigériai srác éppen indult dolgozni, amikor én is és mondta hogy bevisz a kismotoron. Gondoltam, ha csak egy darabon elvisz már az is jó. Hát csúcsforgalom volt, nehezek voltunk és balról jött az autó... nem estünk el, csak az én lábam kapta a pofont. A sarkamról lejött a bőr, a lábam meg elkezdett fájni. Olyan 5 percig még semmi bajom nem volt, így felszállt ama buszra, de aztán kiment a testemből az adrenalin és majdnem padlót fogtam, meg elkezdtem érezni a lábam. Hazabotorkáltam, páran még ott voltak elláttak gyorsan, rendesek voltak. Írtam SMSt a kollégáimnak, hogy azt hiszem a mai napot kihagynám, mert nemigen tudtam a lábamra állni. Rendesek voltak, eljöttek értem kocsival és rávettek, hogy elmenjek velük kórházba megröntgeneztetni, ráadásul még az ellátás árát is fizeti a cég.

Az ellátás meglepett. Semmi rendszert nem láttam a kórházba, csak mentem a kollégáim után, de kb 5 perccel a kórházba lépés után az orvos már a lábamat vizsgálta és kérdezősködött. Tíz perc múlva kész volt a röntgen felvétel és kb fél óra múlva a sebemet kitisztítva, leragasztva távoztam a kórházból. Mindezért körülbelül ezer forintot fizettem. Ezt csináljátok meg Magyarországon! Tudtam, hogy elég rossz a magyar eü, de hogy egy harmadik világ beli ország ennyivel túlszárnyalja, az egy picit nevetséges. Geri húzzál bele! :D

Akkor jöjjenek most a random dolgok a telefonomból:

Az egyik nap reggel jöttem be busszal, és érdekes látvány terült elém. Az egyik kereszteződésben minden irányból bedugult a forgalom. Teljesen beállt minden, még a motorok sem tudtak menni semerre. Erre fogta magát az egyik ellenőr a buszról és elkezdte irányítani a forgalmat. Eleinte mosolyogtam: Te erre, te arra, gyerünk stb. De aztán világos lett 5 perce belül, hogy működik a dolog. Hihetetlen.

A négy nap alatt egy nagyon hangulatos kis étteremben ebédeltünk és vacsoráztunk minden nap. Olcsó volt és finom, ráadásul, ha a háta mögött felmásztunk olyan husz lépcsőn gyönyörű kilátás nyílt a naplementére. Nyugágyból, hideg sörrel egész jó élményt nyújt. :) Az árakat amúgy úgy kel elképzelni, hogy körülbelül 9 ezer forintból vacsoráztunk meg 11-en úgy, hogy én alig bírtam felállni az asztaltól. A kiszolgálás meg olyan, hogy este 9 kor elfogyott az egyik desszerthez valami hozzávaló és a pincér azt mondta, hogy ha várok 5 percet hoz. Mondtam, hogy itt leszünk még legalább 1 órát nem sietek sehova. Hát fél óra múlva megjött a motoron a közeli városba kellett mennie... Hu mondtam neki, hogy nem kellett volna de megköszöntem. Finom volt.

Hazafele a kisbuszban miután alapból mérges voltam a sofőrre úgy vezetett, hogy össze vissza vertem magam, ráadásul rossz volt halhatni, ahogy sebességet váltott. Ezt megspékelve olyan 3 óra utazás után a forgom közepén egy hídon megállt, kipattant a kocsiból odarohant egy szoborhoz s nekiállt imádkozni. Had ne mondjam mit éreztünk, de ez volt az a pont ahol tiszteletben kell tartani a kulturális különbségeket.

Hétfő reggel jöttem be dolgozni és csak arra lettem figyelmes hogy az egész hotel piros. Később megtudtam, hogy van egy Holi nevű hindu ünnep, ahol piros festékkel dobálják egymást. Hát mindé pirosban úszik még most pénteken is. Én azt hittem paintballoztak, csak azt nem értettem miért a földet lövik. :)

No, mára ennyi!Hamarosan jelentkezem!

Telnek a hetek

Ahoj

Elnézést a hosszú kihagyásért. Elkezdtem dolgozni, nem történt annyira hú, de speciális megosztani való és a hangulatom is ingadozott. Valamit azért mindig akadt csinálnom. Azt hiszem totál elvesztettem a napokat. Nem tudom nyomon követni már a blogom. Úgy érzem ez azt jelenti, hogy a blog írás következő szintjére léptem. Igen, most is több lettem, háh!

Tehát a taktika innentől: Bármi történik velem, ami megosztásra érdemes azt szépen lejegyzem a telefonomba aztán amikor blog íráshoz jutok, megosztom az emlékeket, tapasztalatokat.

Egy picit rólam. Alapjáraton jól vagyok. Ha kívülről nézem magamat semmi okom panaszra és igazából jól érzem magamat. Belülről vannak kisebb, nagyobb hullámok amik elgondolkodtatnak, de azt hiszem hozzátartoznak a mindennapokhoz, erősítenek. A többiek azt mondják, az igazi mélypontok 3-4 hónap után jönnek, de aztán minden szép lesz. Jó lesz felkészülnöm.

No nézzük, kedden mentünk moziba, a lengyel lakótársammal, AIESECesekkel és Smishaval. Egy indiai moziban néztünk egy hindi filmet. Picit szkeptikusan álltam hozzá, de most a motiváció ott ült mellettem. Nagyon pozitivat csalódtam. Egy történelmi, romantikus, akciofilmet néztünk. Elsőre gondolom viccesen hangzik és amikor az első csatajeleneteket megláttam én is viccesnek találtam egy Trója, vagy 300 után. Az egészet úgy kell elképzelni, mintha le lenne egyszerűsítve, élesedve minden érzelem, minden akció. Aztán szépen megszokod, az angol feliratot is, meg közben hallgattam a történelmi kommentárt. Lényeg a lényeg, a hindu és muszlim hagyományokból nagyon sok mindent megörökített a film és ezt Smisha még jobban ki tudta egészíteni. Egy idő után kezdtem azt érezni, hogy mennyire keveset tudok a világról, majd mentem össze, egyre kisebb lettem, a végén nagyon kicsi. Rájöttem, hogy nagyon be voltam zárva abba a kis országba, Európába és meg voltam győződve róla, hogy sokat tudok a világról, hogy műveltebb vagyok sokaknál, hogy széles a látóköröm, nem is akartam annyira nyitni kifele, pedig azt hittem, hogy igen. Hát nem, nagyon sok van még amit meg kell ismernem és szégyellem magam, hogy 7300 kilométert kellett utazzak, hogy erre valójában, mélyen rádöbbenjek. Úgyhogy most kinyitottam az érzékszerveimet, kezdem egy kis Buddhizmussal. Egész szimpatikus az egyik változata, nincsenek természetfölötti dolgok, nincsenek papok, az egyénből indul ki. Nem is értem miért hívják vallásnak, inkább életfilozófia.

A cégnél szépen alakulnak a dolgok. A héten már dolgoztam. Fantasztikus érzés végre valamit létrehozni és nem csak ülni és ad hoc dolgokkal kapkodni ide-oda. A munkakultúra számomra picit fura, most bepróbálkoztak, hogy a 3. hétvégét is töltsem munkával, de most már így elég volt. Egy kisebb beszélgetést folytattam a főnökkel, hogy mi merre hány óra és mondtam, hogy most nem fogok bemenni. Próbáltam biztosítani azt is, hogy a későbbiekben is kihívást jelentsen a munka, mert most élvezem, azt hogy létrehozhatok valamit, ami fejleszti az embereket, hogy kidolgozhatom a rendszert, újíthatok, de egy idő után már szükségem lesz kimozdulni a gép elől. Meglátjuk. Amúgy ezek a céges meetingek nagyon furcsák. Az oké, hogy itt az emberek szeretnek beszélgetni meetingek közben és húzni az időt, de valahogy rohadtul de nem haladtunk. A leginkább az volt a furcsa, hogy ez nekem tűnt fel a leginkább. Egyszerűen azt éreztem, hogy csak csináljuk már. Pedig jó emberek, szeretnék velük beszélgetni… de basszus. Sokat gondolkodtam, hogy ha ezek az emberek ennyire keményen dolgoznak, miért tart itt a gazdaság? Hát az egyik oka talán megvan. Még ide tartozik a másik meeting ahol mi prezentáltuk az öregeknek a területeinket. Bejött az egyik főnök, aki, mint kiderült nagy tiszteletnek örvend itt. Leült velem szemben egy székbe és szinte szétfolyt annyira kényelmesen, szerintem picit tiszteletlenül. Hát alkalmazkodtam én is a munkakultúrához, erre elkezdtek a főnök mögött a fiatalabbak vadul legyezni, amit nem értettem. Miután lecsuktam a laptopomat és még mindig legyeztek odamentem megkérdezni, hogy mit akarnak, hát azt hogy üljek fegyelmezettebben a főnök jelenlétében. Megtettem, de fura volt.

Múlt vasárnap amikor éppen nem a cégnél ültem elkísértük a Japán lányt a reptérre mert, ment haza. Egy közeli kisvárosban voltunk, ahol éppen a trainee buddym (az az itteni AIESECes, aki foglalkozik velem itt) is lakik. Vizsgái vannak, amit itt ugye nagyon komolyan vesznek, de azért elkísért minket egy darabon, megmutatta a lagúnát és elvitt minket a partra, ahol első nap is voltam. A lagúna igen koszos és időnként kigyullad egy-egy halászhajó. Bár most már nagyon vigyáznak, mert nem rég nagyon sok hajó leégett. Mivel reggel 6 kor indultunk a repülő miatt elég hosszura sikeredett a nap és mivel én dolgoztam nem aludtam túl sokat. Reggeli után bepótoltam hát a tengerparton a pálmafák árnyékában. Miután rájöttem, hogy le tudok zuhanyozni a közeli szállodában bementem úszni a tengerbe. Jól esett. A parton nagyon sok helyi volt vasárnap délután, oda mentek egész családok, baráti társaságok szórakozni. Megint rá kellett döbbennem, hogy nem tudnak rendesen úszni. Ennek két jelét adták, az egyik, hogy legalább 30 életmentő volt a parton, a másik, hogy a tengerben senki sem volt beljebb, mint ahogy leért a lába. Amikor bementem úszni arra figyeltem fel, hogy 3 srác integet nekem, hát odaúsztam hozzájuk kijjebb, mert ugye ők nem tudtak beljebb jönni. Nem igazán értettem mit akarnak, mert nem beszéltek angolul. Utólag azért elgondolkodtam, miután kiderült, hogy a már emlegetett „beach boy”ok nem csak hölgyeknek nyújtanak szolgáltatást. Igazából szerintem csak hülyülni akartak… Miután kimentem és picit aludtunk még a parton annyira elengedtem magam, hogy egyszer csak elkezdtem magyarul beszélni a lányokhoz. Legalább fél percig csak furán néztek rám, aztán szóltak. Nem értem pontosan miért lehetett, de jót nevettünk rajta :).

Egyik nap a héten találtam egy újságot az irodában, aminek a célcsoportja az újgazdag Sri Lankaiak. Röviden: minden második oldalon reklám, minden második reklám gyémántgyűrű. Minden oldalon, ami nem reklám legalább egy attraktív fehér nő vigyorog. Az összes külföldi konzulnak minden bulija közölve van az újságban és az összes Sri Lankai híresség szülinapja. Mindenki mosolyog, minden csillog és szép. Tudtátok, hogy Arthur C. Clark Sri lankán tölti idős napjait? 90 éves, őt is megünnepelték. Az egészben a legviccesebbnek azt találtam, hogy a leges legutolsó lapon beszámoltak a robbanásokról. Volt egy kép egy széttekeredett buszról meg pár kétségbeesett gyerekről. Picit nem valós, de azon gondolkodtam, hogy otthon kb fordítva lett volna…

Az ebédjeimet egyébként egy közeli szálloda bárjából szerzem, mert meglepően olcsón lehet emberi ételhez jutni. Vagy 2 hot-dogot fogyasztok vagy mini pizzákat különböző ízesítésben, amiket aztán az óceánparton fogyasztok el. A kéregetők és a varjak néha idegesítenek. Nem is tudom melyikük jobban. A varjak képesek nekem repülni, hihetetlen mennyire pimaszak. Nem tudom, hogy írtam-e már, de azt várná az ember, hogy egy ilyen helyen sirályok vannak, hát nem, varjak, rengeteg… utálom őket. Jól szokott esni a nap és a tenger látványa, még egyedül is. A helyiek ezt annyira nem élvezik, én igen. Meg ők általában currys rizst esznek, ami hát nekem annyira már nem kell. (mellettem szól, hogy hetente legalább kétszer még így is eszem) Ráadásul egy lenti irodahelyiségben szokták megenni, ami egy sötét lyuk. Tehát inkább egyedül a tengerparton…

A két szálloda körülbelül 100 méterre helyezkedik el egymástól, így nem kell messzire mennem, de amíg átérek, legalább 2-3 man akarnak elszállítani tuktukkal. Szóval éppen várok az ebédemre, hogy elkészüljön és téblábolok a szálloda halljában, amikor odajön egy Sri Lankai üzletember és szóba elegyedik velem. Mint kiderül gyémántvágó üzeme van Madagaszkárról és Tanzániából hozza Sri Lankára a nyers ékköveket és itt vágja őket. Jó arc volt, megadta a számát, ha esetleg kell gyémánt olcsón ad. Mondtam, hogy egyenlőre nem hiszem, hogy a közeljövőben égető szükségem lenne rá… :)

Csütörtökön megint főztem itthon, meg kellett enni az utolsó adag kolbászt, amit hoztam. Lecsót csináltam, nagyon jó lett, mindenkinek ízlett. Még olyanoknak is, akik nemigen esznek disznóhúst. Örültem a sikernek, nekem is nagyon jól esett. Ott az asztalnál ülve abban a szent pillanatban megértettem, hogy miért nézed apa a Paprika TV-t annyit. Meg fogok tanulni főzni. Jó érzés látni az emberek arcán az ízeket. Nomeg szeretem a hasam… :)

Azt hiszem picit csapongó lett ez a poszt, meg látszik rajta, a hangulatom. De nem baj, erre is való a blog. Most kaptam meg a híreket az EB (helyi irodavezetés) választóról otthon. Ez úton is gratulálok mindenkinek, azért, mert elindult és felkészült! Gartu azoknak, akiket megválasztottak és az se csüggedjen, akit nem, hisz annyi lehetőséget tartogat még ez a szervezet, meg az élet, egyszerűen csak egy másik úton kell tovább indulni.

Üdvözlök mindenkit otthon, jön a tavasz, élvezzétek a kintet!